Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Alapállás, A szociográfiáról - egy készülő szociográfia ürügyén

Andor Endre írásai például — akkor ez gyenge. Nem mint írásmű, bár többségében úgy is, hanem mint a szellemi életnek olyan ágazata, amelyiknek nincs kellő hatása.

S hogy nincs valóságosan, abban a politikai hatalom is részes. Az 1918-as és 19-es •forradalmak sokkja után, a nehezen megnyert és megtartott ellenforradalomban az uralkodó csoportok szinte mindenről szívesebben hallottak, mint a proletariátusról. Ezért aztán minden lehető módon igyekeztek elnyomni, háttérbe szorítani a munkástémájú írásokat. Ez egybevágott a politikai küzdőtéren, a parlamenti képviseletért folytatott harcukkal. A kisgazdapártot is gátolták és akadályozták ugyan, de a munkásság törvényesen működő pártját, a szociáldemokratákat már területileg is korlátozták. A kormányzó a felsőházba kinevezett egyeseket a dolgozó osztályok tagjai közül, főként módos parasztpolgárokat, de ezek között munkás talán egyetlen sem akadt, s önálló iparos is álig. . .

Jó hagyomány és annak egyoldalú továbbfejlődése, forradalmakkal és ellenforradalommal kísért nemzeti tragédia és ebből fakadó politikai kon- zervatizmus — ezek együtt magyarázzák röviden, hogy a munkásszociográfia, a munkásábrázolás miért halad olyan apró léptekkel a magyar nyelvterületen a két háború között. De hogy ez így alakult, ahhoz a munkások szellemi képviselői is hozzájárultak, legalább három módon.

Az egyik az úgynevezett ausztromarxizmus itthoni hatása, amelyiknek ide most csak az a vonása tartozik, hogy a parasztot és általában a kisegzisztenciát jócskán leértékelte, pozitív vonásokat szinte alig tudott felfedezni benne, s ebből következett, áttételeken keresztül persze, hogy lenézte az ezzel foglalkozó irodalmat is. A magyar marxista értelmiségiek idegesen kapták föl fejüket, ha a szociográfia az ő „felségterületükre” próbált behatolni. Lásd például a munkástémájú józsefattilai versek és prózák fogadtatását, de bizonyos mértékig a nagy költő sorsát is. A másik hozzájárulás a korabeli szovjet gyakorlat, illetve annak itthoni félreértése volt. Tudjuk, hogy abban az időben a Szovjetunióban a leghatározottabban ellenezték a szociológiát. Teljesen elegendőnek tartották azokat az információkat és elemzéseket, amik a hivatalosan működő szervezetek csatornáin jutottak föl. Ezeken kívül egyetlen jelzés sem indulhatott el és nem jelenhetett meg a sajtóban. Mód volt viszont egyes személyek és szituációk megrajzolására. Ábrázolni lehetett a forradalmárt, a polgárháborús katonát, az ötéves tervekért küzdő munkást, a jó kolhozparasztot, de igencsak mint félelmek és kétségek nélküli hőst. Ebből következett, hogy a magyar marxista baloldalban éppen az átalakulásért legkövetkezetesebben harcolók ellenezték legjobban a munkásábrázolást, illetve igényeltek volna olyan kimerevített szobrokat és szoborcsoportokat, amilyenek a második világháború után, a proletárdiktatúra első szakaszában meg is jelentek köztereinken, bőséggel, bronzban.

A munkásábrázolás gyengeségéhez való harmadik hozzájárulás éppen az 1919-es vereségből adódott. A marxista baloldal nem csupán azért volt nehéz helyzetben, mert az ellenforradalmi rendszer szigorú következetességgel gátolta, sőt a kommunista irányzatokat a föld alá kényszerítette, hanem mert önmaga is zavarodott, zilált volt — egészen érthető jelenség nagy vereségek után. Nem nagyon tudta hát, hogy milyen munkásábrázolást tartson jónak. Ráadásul a munkásnak, a proletárok politikai hatalmának az olvasó közvélemény nagy többségének fülében volt egy disszonáns csengése, s ez is zavarta a marxistákat: mi az, ami nekik is megfelelne, ugyanakkor az olvasóközönség is kedvvel nyúlna érte? — Utoljára említettem ezt a mozzanatot, mert ez a legközvetlenebbül esik egybe a szerzők gondjaival: Tudniillik az író, természet szerint és általában, sikerre vágyik. No most, mit írjon és hogyan írjon, hogy jó is legyen, meg sikeres is legyen?... Régi, nagy kérdés, s alig enyhülő probléma mindmáig.

Mert nézzük csak az új korszak nyitányát. Űj korszak, új kezdés, gyökeres fordulat, tiszta lap — írhatnám még a kifejezéseket, s ezek mind igazak is lehetnének, a fejtegetés tárgyánál maradva azonban hadd nyúljak mindjárt egy közhelyhez: Minden új korszakot a régi emberek nyitnak. Közülük elsősorban persze azok, akik a régi rendszert alapjaiban rossznak tartják, de ők is régiek, s nem csupán biológiai értelemben, hanem beidegzettségeik, szokásaik, fogalmaik kisebb-nagyobb részében. De

271