Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - Székely Ákos: A és B oldal között

9

Most már egészen biztos: a helyzetünk nem fog romlani tovább. Azon a ponton vagyunk, amikor nincs miért, miből, hogyan és hová. Másokkal egyetemben (bár ellentétes előjellel) mi is hosszabb távra rendezkedünk be. Csak arra ügyelünk, hogy átvészeljük a gyengébb pillanatokat; ne dőljünk be egy nyilván véletlenül hozzánk érő könyöknek, hirtelen szembeforduló, kérdő tekintetnek, várakozó testtartásnak, és kritikus esetekben is mindig pontosan tudjuk (tanuljuk meg): összetévesztettek bennünket valakivel. Véglegesíteni — ez az egyetlen dolgunk.

Teendőink tehát lényegesen kevesebbek lettek. S bizonyos értelemben ez már akár kedvező változásnak is nevezhető.

10

így utólag visszatekintve úgy tűnik, akkor a hely szokatlanságával magyaráztuk, hogy a csoport tagjai között kialakult kapcsolatok egyszer csak felbomlottak, s valami esetleges, bizonytalan jellege lett mindennek: hogy ki hova ül, merre fordul, vagy hol teszi le a kabátját, ök ezzel nem törődtek különösebben. Ügy ültek ott közöttünk, mintha valamiféle kollégák lennénk velük; karjukat lógatták, bólogattak, cigarettáit kértek tőlünk. Igyekeztünk természetesen viselkedni, de mozdulataink hivalkodóan jelentéktelenre vagy éppen túlméretezettre sikerültek. Nyugtalanságunkat nehezen titkoltuk. Éreztük: szóval tartanak minket.

S akkor hirtelen rendeződtek a dolgok. Eltűntek az árnyalati különbségek, a különböző lehetőségek lezárultak, a tisztázandó és nyitva hagyott kérdések nem léteztek többé. Valahogy nagyon világos és egyértelmű lett minden. Ugyanott, ugyanúgy, ugyanazokkal.

Hógyan is tudtunk végül megmaradni?

11

Bizonyos régi helyszínek keresése közben, képeslapokat válogatva, már az ár- leszállítások idején. A napok valóban meg vannak számlálva; nemsokára az órákat kezdi majd számontartani az ember. A város most is, mintha semmiről se tudna. (Vagy homokzsákjai védelmében bizakodik?) Nem hiányoztál túlságosan. Nincs szükség rád, de nem is vagy felesleges; otthon vagy, amennyire csak otthon lehetsz egyáltalán. Ami volt, itt van, akárhol leülhetnél, mindig szembe veled. Az arcod kartávolságnyira, ugyanúgy elérhetetlen, a kezed hideg, talán csak fázol; korai lenne másra gondolni — persze éppen ez az, amit mindig korainak érzünk. Egy gyors kézszorítás, hiába kapsz utána, csak kifelé forduló tenyér. A fal, amit én raktam köréd. S mégis, valahogy belül mindenen: megváltozott buszjáratokon, bezárt kiállítások képei előtt, lebontott épületek termeiben. De azért egy megállóval most már előbb szállsz le. Kérdezősködsz, eltéveszted az arányokat. Homályosan látsz, közel hajolsz. A másik oldaladra fordulsz, úgy alszol, görbén, összekuporodva. Aztán egyetlen kép, egyre élesebben. Valami nagy légitámadás után, minden törmelék, apró kis kockák, már-már szabályos rend körvonalai, egy egész ország. Az általános pusztulás közepén (felül és kívül mindenen) templom áll, tökéletesen ép, keresztje is a helyén. Lerombolhatatlan remény — vagy végtelen közöny, amely nem érzékeli a túlélők szégyenét-gyalázatát? A legfontosabb, a végső célpont — vagy teljesen érdektelen: nem élő, nem emberi? Aki élt, itt most sebet kapott, összegörnyedt, szétcsapta kezét, lábát, arcra bukott, lehasalt, élővé zsugorodott! Győze234