Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Székely Ákos: A és B oldal között
tünk van), a kilométerek montázstechnikája a beszédben is. Aztán a dolgok gyanús igyekezete, hogy megfeleljenek a várakozásnak: az ülőhelyek gyors felszabadulása, a felénk forduló arcok túlzott figyelme, a száj szögletéből készségesen legömbölyödő mosoly. Mintha elhallgattak volna előlünk valamit, éppen azzal („van még valami, amit el kell mondanom ...”), amit elmondtak nekünk; hogy többet tudtunk meg, mint ami ta kérdések indokolttá tettek. (A válaszokat többféleképpen lehetett értelmezni — természetesen mindig a számunkra legkedvezőbb magyarázatot fogadtuk el.) Jobban hittünk a természetes mozdulatok erejében (megállsz a szoba közepén, s egy' hosszú, bordó sálat kötsz a kabátod fölé), és nem vettük észre a kihagyott hetek és hónaapok figyelmeztetését: a legjobb esetben is csak abban bíztunk, hogy hiányunk fontosabb lesz majd, mint jelenlétünk. Amikor hirtelen megálltunk, a fékezés lendülete esodorta a vidékről a távolságok széles takaróját. A vonat ablakából láttuk: csak elvétve voltak házak az út mellett. 7 Sarokház, egyszerre két oldalra látni. Ahhoz az útjelző táblához támaszkodva várakozunk, amelyet egy figyelmetlenül beforduló csuklás autóbusz a járda felé döntött; az általános rendezés keretében ezt a táblát is áthelyezik majd. Ahogy átmegyünk a túloldalra, az asztali láippa fénye éppen a párkány magasságába kerül; a szemközti épület üvegajtaja mögül alkalmunk lesz szemügyre venni: mintha gyertyát tettek volna két ablak közé. Ne bánts, mondod majd először, amikor odatérdelek eléd. Egy fotelban ülsz, magad alá húzott lábakkal, mint aki legalább így, de végleg berendezkedett. Ami megállít: valahogy mégis kiszolgáltatottan, védtelenül. Először vagyunk itt, vagy utoljára — egyetlen kép az egész: mosolyogsz, vagy csendesen sírfez, melegen, csukott szemmel, egy pillanatra azt hiszem el is alszol ugyanazzal az arccal a tenyeremben. Hirtelen fel- állsz, megfordítod a lemezt; a és b oldal között most csak egy gyufa lángja világít, ez marad meg mégis a legélesebben. Jól tudjuk, hogy egyszer majd nekünk is vissza kell fordulnunk innen — te győztél, mondom, de mintha csak erre vártál volna, lassan felém fordulsz, és nem veszed le rólam a szemed. Közlekedési lámpák kötéltánca a felszaggatott úttest fölött. Az a másik most teríti le a földre az ágyneműt. Mire hazaérünk, már odaköltözött az ajtó elé; át kell lépnünk a fején, ha be akarunk jutni. Ügy fekszik ott, mint aki évek óta alszik az oldalára fordulva, mozdulatlanul — hirtelen olyan érzésünk támad, hogy a takaró alatt nyitva a szeme. 8 Mintha mindig valamilyen állomáson tartózkodtunk volna, menet közben is, a csatlakozásra várva. Nem nagyon tudtunk magunkkal mit kezdeni. A kelleténél tovább időzhettünk egyszer valahol, hogy örökösen a késés állapotában éltünk; a „most”, az „éppen akkor” érintetlenül folyt át ujjaink között, s akármennyire igyekeztünk, elérhetetlenül messzire voltunk a legközelebbi pillanattól is. Csak annál jobban szorongattuk a csomagjainkat. Néha egy-egy hosszú integetéshez készülődtünk, vagy — a mi számunkra is váratlanul — elindultunk a kijárat felé. Megpróbáltunk gyorsan mondani valami fontosat. Azt mondtuk: „amikor itt lesz”. Aztán: „majd a felszállás után”. De ezek nem voltak használható észrevételek. Későn jött minden, s mielőtt megérkezett volna igazán, máris elrohan megint. Az előrejelzések sorra csődöt mondtak; valahogy másképp történtek a dolgok; nem lehetett felkészülni rá. Időtállónak egyetlen megfigyelés bizonyult csupán. Akkor már tisztán lehetett látni: lemaradunk, ha visszatartjuk, s ha futni hagyjuk, elérjük őt. 233
