Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Székely Ákos: A és B oldal között
3 Most, hogy kicseréltük a kaktusz földjét, talán nem fenyeget tovább a kiszáradás veszélye. Nem vagyunk egészen biztosak a dolgunkban. Már a cse- répáztatás ideje, módja, sőt, hasznossága is kétséges. Ilyen kévésén múlna? Váratlanul jut eszünkbe az egész, visszafelé. A búcsúzás suta pillanatai, egy kicsit hagosabban a megszokottnál. Mindenesetre hallgatásunkba ez is belejátszik. Ekkor még nem kap különösebb hangsúlyt a behelyettesítés lehetősége („egyforma a cipőnk, csak másképp tapossuk”), nyugtalanok vagyunk ugyan, de teljesen gyanútlanok. Hirtelen érezzük meg, hogy valami nincs a helyén, előbb talán a kéz, amint megszabadul a bőrönd súlyától. Aztán mégsem tud mit kezdeni az új csomaggal. Megpróbáljuk elhülyéskedni: magunkhoz ölelni, fejre rakni, feldobálni, de abba kell hagynunk. Kezünk, ruhánk tiszta tégliapor. Persze nem vesszük túlságosan a szívünkre. Abban legalább biztosak lehetünk, hogy végül úgyis összerázódik, mondhatnánk „könyörtelenül” a helyére kerül minden, magától is. (Föld és virág, egy fülke utasai, a mondatok, cipők az előszobában.) 4 Hogy valójában kivel, mit közölhetünk — újabb kényes pontja amúgy is meggondolatlan kijelentéseinknek. Az előrelendülő bal kéz (a jobb foglalt) el torlaszol minden további mozdulatot. Finom és törékeny („mint egy ceruzarajz”), most mégis meglehetősen durvának, erőszakosnak tűnik. Nem számítottuk ki megfelelően a távolságot. És persze nem számolhattunk pontosan a természetes vonakodás önálló erejével. Nyilván hosszabb készülődés előzi meg, visszafogott, apró, kis elhatározások, jelentéktelennek látszó helyezkedések;, valamiféle örökös visszavonulás. Eleje? Vége? Közepe? Ebben a pillanatban nem lehet eldönteni, hogy ki fordul oda a másikért. Mégsem várhatunk tovább. Ami biztató: az arc, ahogy felfénylik, életre kel. („Hiányaiddal gazdagítasz...”) Mindenesetre beszélnünk kell, bármily erőltetett, nem tehetünk mást. Pedig az egyértelmű magyarázattal talán végleg adósak maradunk. De hát közölhetünk valamit is egyáltalán? 5 Ha eljutunk egyáltalán odáig, a kérdőjel lenne a legfontosabb — ezt, bármi jönne is közbe, semmiképp sem szabad elfelejtenünk. Most még valóban minden megtörténhet. Számolnunk kell a gyakori eltűnések okozta zavarokkal, az akár visszatérésnek is beillő felbukkanásokkal, a kerülőutak módszeres alkalmazásával velünk szemben. „Ne gyere” — halljuk majd váratlanul, talán éppen az úttest közepén. Költözködés tehát egyenlőre csak házon belül. A sorok rendezése közben legalább félszemmel rajta legyünk: véletlenek különös játéka is becsúsztathat néhány oda nem illő képet, esetleg hamis hangot, rossz leütést, amitől aztán hirtelen összerándul az egész, s valahogy másnak mutatkozik egy pillanatra. Meglepetésünkben mégse emlegessünk valamiféle „fordulatot”. Egyszerűen ügyetlenek voltunk, legközelebb jobban körül kell néznünk indulás előtt. Ne tévesszen meg minket, ha kérdő tekintetünkre a válasz talán csak annyi: „na, mi van?” Akor már tudjuk: elég egy ujjal megbillenteni, máris újra a magasba repül. 6 Ügy indultunk, mint akik nem tudják a végét. Lezserség, jókedv, az utazás lázas előkészületei, a távozók mindenkori fölénye (most még minden előt232
