Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Varga Csaba: Ülve álmodozók
forgatok. Szól a telefon, a titkárnő bájolog. Keresem magamban a szavakat, még nem tudom pontosan, mit fogok mondani. Mindenesetre nem tudok magammal kibékülni. Félóra múlva a süppedő fotelban beszélek. Határozottan fogalmazok, hogy legyőzzem a bizonytalanságomat. Kimondom a bennem lévő kétségeket, hogy holnap fütyörészni tudjak a hídon. Már nem futhatok el, de csak annyit jelentek ki, hogy én mást vártam. A többiek is mást várnak tőlem. Csakhogy ez a más bolondul megfoghatatlan. Azzal csöppet sem váltjuk meg a világot, hogy kirándulást szervezünk. Legfeljebb vihogunk a tömjénfüstben. A csúcstitkár elképedve néz rám. Üjra a műhelyben, még mindig kedd. Lassan beszéltem, a nyelvem botladozott, de a gyötrő harag segített, hogy kilökjem magamból a bénaságot eláruló szavakat. Csütörtök. Néma vagyok. Péntek. Otthon gubbasztok, sebzett madárként. Lepergetem újra a beszélgetést, felidézem az ideges fintorokat. A csúcstitkár dadogott, nem tudta, hogy leteremtsen vagy nyújtsa a kezét, először ki tessékelt az irodából, hogy időt nyerjen a gondolkodásra, de az előszobában szembe spriccelt a szózuhataggal. Egyre csak beszélt, kapkodva, nem nézett a szemembe, előbb egy ugyancsak megfoghatatlan, készülő határozat mögé bújt, alig vett levegőt, közben sejtelmesen mosolygott, hogy jól jegyezzem meg a szavait, mert én olyan ifjú kommunista vagyok, aki eligazodik az új körülmények között, harcol a közös célok eléréséért és komoly erőfeszítésekre képes. Nem teremtett le, nem nyújtotta a kezét; egy szóvirágot ültetett a fejembe. Szúrófi udvarias köszönés helyett biztos bevágta volna maga mögött az ajtót. Szombat. Hűvös szél fúj. Megint látták Máriát, őt is egyedül. Erzsébetet kerülöm. Vasárnap este. Szúrófi jön, boldogan ugróm fel, borral kínálom. Már szerdán elmondtam neki, hogy mi történt. Nem nevetett ki. Kicsit csúfolódva azt javasolta, hogy legalább a főnökünk Zsigulijának kellene mind a négy kerekét törvényesen leengedni, amikor a kocsiját a műhelyünkbe hozza javítani. Most a lányok kézilabda bajnokságáról vitatkozunk, közben csendesen iszogatunk. Arra gondolok, hogy Szúrófi nem véletlenül toppant be, talán segíteni vagy bátorítani akar, de mind a ketten túlságosan szemérmesek vagyunk. Másról fecsegünk. Hétfő. Murafi súg valamit. Remegek. A műhelyfőnök állítólag azt mondta, hogy baj van velem. Tehetetlenül lázadozom. Dühöngök. Szidom a kisördögöket is! Kurafi este bejelenti, hogy az NDK-ba megy dolgozni. Később egyedül ülök a szobában. Ülünk a parkban, ülünk a moziban, ülünk a presszóban, ülünk a televízió előtt, ülünk a hídlépcsőn, ülünk a műhely sarkában. Ülünk egymás mellett a taggyűlésen, a kocsmában. Folyton csak ülünk. Dróton ülő fecskék vagyunk. Ülve álmodozunk semmittevésünk névadó ünnepségén. Hajnalban hánykolódom, fel-felriadok, sötét álmokat látok. Meggyötörtén ébredek. Csütörtök. Tánc a művelődési házban, a nagy hodályban beatzenekar cin- cog. Sok a fiú, kevés a lány, Mária hiányzik, én nem táncolok. Nem ülök le az előcsarnokban. 230
