Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - Varga Csaba: Ülve álmodozók

Apámék már lefeküdtek, egyedül ülök a konyhában. Rádiójátékot hallgatok, a történet egyszerű, két testvér közül a nemesebb lelkű, egy tizenkét éves fiú segít a szomszédban élő öregembernek, akinek nehezére esik a kúthoz is kimenni. Az öreg hálából mesél a gyereknek. Ennél a jelenetnél, bármennyire furcsa, elszorul a torkom. Majdnem sírva fakadok, könnyes lesz a szemem. Másnap reggel a hűvös szélben gyorsan megyek, leszegem a fejem. Azon jár az eszem, hogy legalább tíz éve nem sírtam. Még akkor sem, amikor nem vettek fel az egyetemre, vagy amikor Mária először elhagyott. Nem tudom, mi történt velem tegnap.

Csütörtök dél. Ebédnél újra faggatnak, kínosan vigyorgok, tréfákat dobok be. Érzem, az ugratás mögött az rejtőzik, hogy várnak tőlem valamit. Csak nem tudom, mit kellene tennem. Nem hivatkozhatom a KISZ VB ülésére. Murafiék átlátnak rajtam.

Péntek. Nem várok Mária üzenetére, megint elmegyek hozzájuk. A ház előtt Mari apja a gazt irtja. Illedelmesen köszönök, de a válasz nem több, mint egy udvarias morgás. Erre nem állok meg. Tovább megyek, mintha máshol lenne dolgom.

Vissza se nézek.

Szombat. Kurafi felveti, mi lenne, ha elmennénk az NDK-ba dolgozni? Ott legalább érdekesebb az élet. ízlelgetjük a szokatlan lehetőségeket.

Egy hét. Mély csend. Bennem is.

Vasárnap. Apám megjegyzi, hogy lehetetlen alak vagyok, mert folyton heverek. Igen, az akarat hiányzik belőlem. Annyit elhatározhatnék, hogy holnaptól mindent másképpen csinálok. Ügy sem csinálnám, de valami mégis változna, a valami kezdete lenne a mindennek. Az első lépéshez már teljes elszá- nás kell.

Hétfő. Ismét megdicsérem Erzsébetet, mert új frizurát csináltatott. A szűk köpenyben nagyon vonzó, de simogatna-e úgy, mint Mária? Amikor elkapom a tekintetét, kicsit flegmán megkérdezem tőle, hogy írhatok-e neki. levelet. A szavakon nem lepődik meg, nem mosolyog, de elgondolkozva bólint. Ekkor lép be a művezető.

Türelmesen tűröm a tehetetlenséget.

Kedd. Megállók a híd korlátjánál, bámulom a zavaros vizet. Tegnap Erzsébetnek is megírtam a levelet. Most én voltam Mária: lerántottam a blúzomat. Mindent oda dobtam. Őszintén?

Keveset hazudtam, csak Máriáról hallgattam, de tizenhat oldalt teleírtam! Erzsébetet szeretni akarom, hogy engem szeressen.

Délután a levelet szó nélkül átnyújtom.

Szerda. Hivat a csúcstitkár, arra kér, hogy mutassunk fel valamit. Kezembe nyom néhány brosúrát, megveregeti a vállam, majd arról vitatkozunk, hogy a város NB. II.-es focicsapata miért esett vissza a bajnokságban. Mosolygok. Már megint ez a vigyoriság, ez az undok mosoly-kényszer!

Megiszom a kávét. A csúcstitkár megjegyzi, hogy teljesen elégedett eddigi szereplésemmel. Ez kicsit cirógatja a hiúságomat, de a kisördög nem alszik bennem. Csendes tiltakozásként felhúzom a vállamat. A csúcstitkár nevetve bólogat, örül az elégedetlenségemnek, de aztán azt mondja, nem sürgős.

Este az ágyban. Hát persze, semmi sem sürgős, minden ráér, majd csak lesz valahogy, a cigánygyerekek sem potyognak az égből, minket sem kergetnek a tatárok, stb. A csúcstitkár végül egy kirándulást javasolt, mert az biztos tetszene a fiúknak. Mintha csak azt kérte volna, hogy hódítsuk meg a Himaláját.

228