Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - Varga Csaba: Ülve álmodozók

Szerda. Nincs kibékülés magammal.

Csütörtök. Megint Mari, megint a domboldal. Szőlőtőkék mellett baktatunk el, nincs kedvem udvarolni. Mari nem vesz tudomást morcosságomról. Rázza a lófarkát, már kimagyarázta magát. Hiába akar kedves lenni, neki sem sikerül. Sokkal jobban tud haragudni, mint szeretni.

Még mindig csütörtök. Megyünk egymás mellett, kéz a kézben, de nem érzünk boldogságot. Talán az a baj, hogy fagyos a lelkünk. Bennem lehet a hiba, mert savanyú ember vagyok. Mari váratlanul elengedi a kezem és elbújik a bokor mögé. Elfordulok, hogy ne zavarjam. Magamba mélyedek.

Két perccel később Mari nevemen szólít. Hátra nézek. A lány felállt a bokor mögött, az ágak között látom, hogy leveszi a blúzát és a melltartót. Mozdulni sem merek. Majd lassan kilép az ágak mögül, csak szoknya van rajta. Mosolyog. A szeme rámnevet. Most megint szeretem. Egy pillanattal később véget ér a káprázat: a lány visszabújik a levelek mögé.

Péntek. Reggel vihar volt, zuhogott az eső. A műhely előtt találkozom a csúcstitkárral. Nagyon siet, csak int nekem, én hevesen visszaintek. Amikor eltűnik a műhely sarkán, már szégyellem az odaadó integetést. Magam elé bámulok, egy vízmosást szemlélek.

Éjjel ébren vagyok, tegnap sem tudtam aludni. Állandóan Mari nevető mellét látom magam előtt. Amikor lejöttünk a hegyről, búcsúzóul annyit mondott, hogy így akart megsimogatni!

Szombat. Egyedül fekszem a domboldalon. Füvet rágok, múlik a nyár, nem gondolkozom, de érzem, hogy fáj. Nem nevetem ki magam. Becsukom a szemem, újra élem a csötörtök délutánt, de már másképpen képzelem el a befejezést: odalépek Marihoz és melléhez szorítom az arcomat.

Másnap a kertben egy szitakötőt figyelek. Közben arra gondolok, hogy mindennek nevet kell adnom. Nem nagyon sikerül. Nem értem pontosan a szavakat sem. Murafi egyszer azt mondta, hogy a szeretet cinizmus, ugyanis csak a cinikusok tudnak szeretni, mert akik komolyan veszik a világot, csak szenvednek. Mi is hát a szeretet?

Tíz nap. Sok a meló.

Kedd. Elmegyek Marihoz, megint nincs otthon, riadtan gondolok arra, hogy talán megharagudott rám, mert akkor nem szaladtam hozzá. Nem viszonoztam a simogatását.

Űjabb tíz nap. Hűvösödik az idő, a műhelyben hárman megbetegedtek. Szú- rófi is lázas, influenza járvány jön. Az újságok vitamindús szörpöket ajánlanak, senki nem gondol még a jövő nyárra. Túlórázunk.

Péntek. Elkap a nagy teljesítmények mámora. Hencegésnek tűnhet, hogy kezem alatt ég a munka? Sebesen cserélem a hengerfejeket. Rövid idő alatt helyrepofozzuk a lerobbant gépkocsikat. Este sokáig zuhanyozok, ömlik rám a forró víz. Még tart az öröm.

Hétfő. Egy nap szabadság. Alszom, délig.

Késő délután. Ritkán nevetek magamon. Pénteken kicsit túloztam, amikor azt állítottam, hogy elkapott a mámor, de nem hazudtam, vágyaimat elevenítettem meg. Egyszer szeretnék mámort érezni.

Sétálni indulok, egyedül. Bámulom a szembejövők arcát, egy fehérpulóve- res lány visszanéz. A pulzusom szaporábban ver, de nem merem követni csak az első keresztutcáig. Lehet, hogy gyáva vagyok? Ha megvárna, az izgalomtól alig tündék megszólalni. Arcom égne a szégyentől.

Kedd. Szúrófi döfköd: nem lesz semmi?

Szerda. Többen faggatnak: mi van KISZ-titkár?

227