Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - SZEMLE - Kelemen Lajos: "A tengert nekem kell megteremtenem" - Szőllősi Zoltán pályaképe -
a költőket] igazán egységes, az összetartozás tudatát s szándékát kinyilvánító, közös tendenciák vonalában felsorakozó egyívású generációnak.” Ennek oka nyilván nemcsak poétikai, sőt érzésem szerint elsősorban társadalmi. A 70-es évek elején startoló alkotók közvetlen elődeikhez képest (akik személyesen élték át a nagy társadalmi forrongásokat), jóval nyugodtabb légkörben s ezzel együtt egy eszmeileg és politikailag égyaránt nyitottabb világban kezdhették pályájukat. Szociális szerepük átértékelődött, más lett. A kiegyensúlyozott társadalmi-politikai helyzetből következően, többet és .alaposabban foglalkozhattak (kellett, hogy foglalkozzanak!) a kollektivum hétköznapi problémáival, s talán még önmagukra is jobban figyelhettek. A konkrét, a jelenkori indíttatások mellett persze a külhoni irodalom orientációja is hangsúlyosabban jelentkezett munkáikban, s ez a két összetevő kit-kit másféle módon befolyásolt. A különböző stílusok, szemléleti elvek együttléte ugyanakkor nem zárja ki (nem zárhatja ki!) alapvetően a mostanában alakuló líratípusok egy-gyökerűségét; végtére is valamennyi fiatal költő azonos társadalmi talajon áll. Ha akad is köztük olyan, aki az olcsó divatokban véli, felfedezni a költészet lehetőségeit, legtöbbjük, megújítva líránk legjobb hagyományait, egyszerre’ képes megszólaltatni társadalmi és egyéni élményeit, ha kell kritikai indulattal, ha kell történelemre figyelő felelős szigorral. Én már elég régóta ilyen költőnek tudom, mások mellett, Szöllősi Zoltánt is. Valljuk be, megszoktuk, sőt bizonyos tekintetben ma már egy kicsit „természetesnek” is vesszük a pályakezdő kötetek bizonytalanságait; egy-egy hamis meglátás, céltévesztett gondolat, azt lehet mondani, szükségszerű velejárója az egyszerre mindent akaró nekibuzdulásnak. A Csontkorall sem kivétel, de hadd tegyem hozzá rögtön: mégis messze-messze fölötte áll azoknak' a műveknek, amiket éppen a túlzott nekiiramlások miatt alacsony mércével lehet csak mérni. Szöllősi Zoltánt igényessége megóvta mindenféle elhamarkodottságtól; a Csontkorall tartalmában, kimunkálásában — hibáival együtt is — egy érett költő alkotása. Kezdetben a költő fő ihletője a táj, „a téglaalkonyatban széttöredezett” szülőföld, ahonnan kilátás nyílik a világra, s ahonnan ez á világ majd elszólítja. Látjuk a „Fáik mögé űzött házakat”, a poros falakat, a „Kigonibolt ingű fákat”, amint' kör- bezánják a szabadság céltalan édenét. Azt gondolhatnánk, hogy ez a mélységesen reménytelennek tetsző világ hamar kioltja a tennivágyás legapróbb szikráját is. Nem így van! A költő - tudatosan elhatárolja magát minden mélabús beletörődöttségtól. Dacos elszánással keresi a cselekvés lehetőségét, „álmom és magányom nem riaszt” — írja a Halak vére című versben. Végül is élete lehetőségét a költészetben találja meg.. („Te szabadíts meg, emberi szó!” — Szárnyaló) A szülőföld és a tőle való elszakadás számtalan példáját ismerjük irodalmunkból. Szöllősinél ez az eltávolodás egy új, sajátos helyzetet szült. Ahogy egyre messzebb került a közvetlen haza földjétől, annál törékenyebbé vált az, annál inkább szükségét érezte jelenlétének: „Néma számon kicsordul / az ártatlanság nyála, birkózom / a gond párnáival / és átfordulok a gyerekkor / puha homokjára.” (Dobszerda) Fokozatosan mélyül verseinek eszmeisége. Figyelő szemmel néz visszafelé, de már á sorsváltás súlyos erkölcsi kérdései is egyre- másra föltűnnek műveiben. A várt jövő lesz költészetének fő szabályozója. Sorai me- ditatívabbak egyszersmind szigorúbbak is ezen a ponton. Az a mikrovilág,, amelyet a Gyerekkor, a Megérkeztem, a Karácsony, az Október című versek őriznek továbbra sem szigetelődik el. más minőségek hordozójaként kerül bele az újabb művekbe. A magán világ egyetemessé tágul, ideológiai, filozófiai többletet kap, vagyis általánosabban jut kifejezésre. Ugyanakkor kiszélesedik egy másik motívum: az időé. A gyerekkor örökérvényűnek tűnő összhangja felborul; amit a költő lát, azt változásában, mozgásában látja és láttatja. „A jelent a táj — égodvát folyó — / szüntelen múló térbe zárja;..!” — írja a Víz és por-ban. Szó sincs tehát a közösség, a korábbi értékek tagadásáról, ellenkezőleg, a költő érdeklődése mindinkább azok felé irányul, akiknek valójában szükségük van erre a figyelemre. Tigris című művében egy törté- nelem-szülte állapot analizálását végzi el s fogalmazza meg személyes élményekkel átitatva. Szöllősi elindul a városból hazafelé megkeresni a szülőföldet, ám kétségei támadnak: „Elérünk-e? / át a völgy lakodalmán...” — kérdezi, aztán így folytatja: „A halott szegénység / keblén nyugvó dombra — / ahova árván /tanyát ütött a hű 183
