Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - SZEMLE - Kelemen Lajos: "A tengert nekem kell megteremtenem" - Szőllősi Zoltán pályaképe -

ség... / / Nem várnak engem / Hívásuk is lakatra zárva... / / Nem mehetek — üzentem / Nem mehetek / Lábamra szorult cipő a város...” A távozó és volt otthona közt veszélyesen megnőttek a kilométerek, ám van valami, ami legyőzi a távolságokat, s ez az otthoniakért ugrani kész indulat, a hűség ereje— Mégis elindultam ... / / — Mégis megérkezem / Minden lépéssel gyöngébben, / minden lépéssel erősebben”.

A múlt és a jelen szembesítésének másik nagy tablója a Csontkorall című vers. Nem véletlen, hogy e költemény megjelenése után hamarosan „antológia-darabbá” vált. /Szimfónia, Verses országjárás, Tengerlátő, Szöllősi ebben a művében végleges választ ad jelene és múltja viszonyára, s még egyértelműbben mutat rá a választható és a választott sors adta lehetőségek megvalósulására. Újra bejárja a tájat s újra csak ijesztő magányosságát látja; az „aranyjánosi csendben” megsemmisítő erővel zúg fel a kérdés: „Időt nemzeni ki fog? Látjuk: ahogy a kérdés súlyosul, úgy nő a dráma — s úgy válik egyre kegyetlenebbé, kegyetlenségében is katartikus erejűvé: „Ránkszól a világ — /tanulj! de mi elálmosodunk / És tehénkénk antennás feje, ősi álarc, / meg járomból néz ránk” de: „Fölénk messziség hajol...”

Szöllősi Zoltán versépítésének alapja a kép, a komplex, mindig többrétegű metafora. Az élesen metszett, sokszor bonyolult logikájú képek részmozzanatából áll össze az egész. Ez a fajta kifejezésmód nem tűr semmilyen lazaságot. A Csontkorall-ban jól megfigyelhető, hogy a verskezeléshez mennyire egységes szemlélet társul. A meglepően meredek kapcsolatokat a gazdag gondolatiság fogja egybe. Baj csak akkor van, ha a végsőkig csupaszodik a vers; a kurta félsorokat ilyenkor képtelen a költő keretbe illeszteni. (Jel, Március) Szerencsére kevés hasonló költeményt tartalmaz az első kötet; mert még a kevésbé sikerült alkotásokban is található érzékletes elem, egy-egy találó leírás. A szerző legtöbbször az empirikus valóságból indítja a verset s a látvány mőgé bújtatja a gondolatot; képeinek intenzitása — az elenyésző számú ellenpéldától eltekintve — sohasem önmagáértvaló; éles kontrasztjai, meglépő hasoní- tásai a lényeget ragadják meg. (Udvaron, falon) Azonban rftindén kritikai általánosságnál többet mond például az a vers, amelyben ars poeticáját fogalmazza meg. s amely pályájának egyik legragyogóbb darabja. Méltó zárása a Csontkorall-nak: „gyökeret eressz! / és zörgesd a holdon éhed kanalát; / a hajlíthatatlan-térdű fák / társa vagy — tedd fel koronád!”

A Csontkorall-han kibontakozó nagy erejű vallomásosság lényegében hasonló hőfokon folytatódik a Vacsora jégen című kötetben. Az alapformák nem változtak, az élmények szembetűnő azonossága mellett azonban megfigyelhető kisebb pályakorrekció. Egyes motívumok a korábbiakhoz képest felerősödtek. Így a közösségi szerep, a személyes élethelyzet, a mindennapiság kapott nagyobb hangsúlyt, s ezzel párhuzamosan csökkent a költő magányérzete. Ugyanakkor — ha rejtetten is — megjelent az irónia, mint hangulatváltó eszköz, s kevesebb az egyértelműen katarzist ígérő valóságértelmezés. A múltat kereső, a visszakívánkozást áhító költeményekhez egyre több, várossal foglalkozó vers társult. Szöllősi belső drámájáról hoznak hírt a Nagyhajú és az Éjszaka Ady Endre című versek. Az előbbiben a „megsárgultak a szavak” kifejezés, az utóbbiban a „nő a csend” félsora utal a némasággal, a csönddel való örökös viaskodásra. Igaz, a Nagyhajú negyedik versszaka a feloldás felé vezető utat is megmutatja: „Emlékezetem, valóságom Föld / Földnővérem Te napszőke, neon- / szőlőé Anyámtól elszakadó Velem egy / és velem változó Szeretlek: szeress!”

„A hideg kövön fázó város” képe mentes a menedékkeresés vádló panaszától. Szöllősiben van annyi erő és keménység, hogy legyőzze az elsőre távlattalannak tűnő, kimerültséget sugalló létállapotot. Az új közeggel, a várossal is megtalálja a kapcsolatot: „Állok kiegyenesedve / / s támaszkodom — kereszt nélkül / három égtájnak” (Kocsmakert) A korábbiakban már jelzett, s a Csontkorall-lal párhuzamot tartó élményazonosság leginkább a második kötet Sörkirály című ciklusában követhető. A költő nem szakadt el egészen „a hirtelen vénülő tanyák” világától, „ahol országló sorsa csak kaland” Ez az utolsó sor azonban azt bizonyítja, hogy a megőrzött múlt lassan-lassan átalakul. Az első kötetben a „szórt tanyákat” még csillagoknak mondja, ahonnan ugyan „A történelmi gőzös elloholt,” de a kertek, lugasok hullámain „egyet184