Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - SZEMLE - Szentmihályi Szabó Péter: Látom, nekem kell lemennem Temesi Ferencért

jól belerögződött a ténfergő-csavargó-lézengő mai magyar ifjú novella- és kisregényhős képzete, a kitalált, lelkiző párbeszédekkel és a kiábrándult házibulik ernyedt leírásaival. A társadalmi mobilitás szinte nullára csökkent, a társadalmi konfliktusok élessége vicclapba való, a tragédiák magántragédiák, a mulasztások magánmulasztások, az irodalom magánirodalom. Ebben a fiatal próza-apályban kezdett el hajózni Temesi Ferenc, akiről mindegyik kritika megemlíti, hogy tehetséges, tud írni, sok minden lehet belőle, formailag ügyes, de bárhol abbahagyható illetve folytatható, tehát minek, és így tovább. Csak így tovább.

Most veszem észre, hogy Temesi-modorban írom kritikámat, ami jó jel, mert ennek az írónak van modora, s számomra erkölcsileg és érzelmileg lehetetlenné teszi, hogy higgadt teoretikusi-kritikusi álarcban mondjam el róla ugyanazt, amit akarok, vagyis szemtelenségre és szubjektivitásra, őszinteségre és hanyagságra késztet, vagyis remélhetem, hogy erre az írásomra jobban felfigyelnek, mintha míves szigorral értekeznék egy Temesi Ferenc nevű modern jelenségről.

Pedig lényegében erről a jelenségről kellene beszélnem, erről a Szerb Antal-i neofrivol jelenségről, aki látszólag semmit sem vesz komolyan, és novelláit a legképtelenebb ötletekből fabrikálja, számozott sorokkal vagy keresztrejtvény-formában. Rokonérzésem Temesi iránt talán éppen ebből a hányaveti merészségből fakad, amiben saját ifjúságomra ismerek, csak az én hasonló írásaimat még szigorúan visszaadták, sőt néha még ma is visszaadják, amiből két dolog következhet, vagy az, hogy rosz- szabbak az ilyenfajta kísérleteim, vagy az, hogy velem szemben érvényesülnek a régi gyanakvások, hogy mást akarok mondani, mint amit írok. Immár leírtam a kísérlet szót is, amit Temesi általam olvasott kritikusai is körüljárnak, de rögtön hozzátéve, hogy ezek már ősrégi kísérletek, régen szabadalmaztatott dolgok. Való igaz, Joyce bácsi és Proust bácsi és Woolf néni előbb és jobban csinálta, és megvolt az az előnyük, hogy nem Magyarországon indultak a hetvenes évek második felében. (Azt már csak zárójelben merem hozzátenni, hogy Temesi öcsémuramnak az sem tenne jobbat, ha valamit ő csinálna előbb és jobban, sőt!) Temesi tehát nem jelent meg „teljes fegyverzetben”, amiből nekem az tetszik, hogy nyilván nem is akart, mert tisztában van azzal, ha olyan intelligens, mint képzelem, hogy pillanatnyilag ez felesleges, továbbá pedig teljes fegyverzetben megjelenni esetleg őtven-hatvan éves korban lehet prózaírónak, addig jobb, ha gróf az ember vagy az alvilág réme.

Temesi önéletrajza, azaz „adatlapja” .azonban ehhez képest, hosszú haja ellenére, meglehetősen szolid (ahogyan lassan a hosszú haj sem jelképez semmit, sőt konzervatívnak számít). A magyar-angol szakos tanár könyvét így jellemzi: A TÜKÖRIG VEZETŐ ÜT NÉHÁNY KANYARJÁRÓL SZÓL. Tervei: A TÜKÖR MÖGÖTTI VILÁG KÖVETKEZIK.

Ez is egyenes beszéd. Temesi első kötete az önismeretig eljutás krónikája, vállaltan kereső jellegű, nincs benne semmi tézis, semmi nagyképűség, semmi morális dikció és fikció, nem akarja megváltani a világot, a magyarságot, az Osztályt, amelyből vétetett, sőt egyelőre tudja, ez nem is sikerült, nem is sikerülhet. Viszont a tükör mögé, vagyis az igazi indítékok és rugók, a társadalmi valóság világába amolyan naiv- pragmatista Alizként Csodaországban azért el akar jutni: az önismerettől a megismerésig. Jelentős művész egyébiránt csakis így választhat: csak a tehetetlen, tehetségtelen, önmagát duzzasztó nagyotmondás választ fordítva.

Eltűnődöm, mi az, amit Temesi írásai mögé látok, amitől mostani, valóban egyenetlen teljesítményét mégis kiugróan érdekesnek és ígéretesnek találom, és nem tudok mást válaszolni kérdésemre, mint hogy Temesinek van önismerete és humorérzéke — a kettő egyébként elválaszthatatlan — tehát nem fog itt megállni, nem éri be ifjúkori emlékezet- és helyzetgyakorlatokkal, amelyeket azonban jóelőre tisztázni kell, nehogy aggkori emlékezések formájában térjenek vissza, immár tiszteletreméltó és kezelhetetlen hagyományként. Azt is mondhatnám, hogy egy leendő prózaíró első és utolsó verseskötetét tartjuk a kezünkben, ehhez elég, ha Kiáltvány c. „kihágását” felidézzük:

181