Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - SZEMLE - Szentmihályi Szabó Péter: Látom, nekem kell lemennem Temesi Ferencért
fényűzést, hogy csak nyelvében legyen magyar s ne tematikájában is. A Psyché azoknak a verseknek utólagos megírása, amelyek múlt század eleji magas irodalmunkból szükségszerűen kimaradtak. Ismerjük az akkori költők visszatérő panaszszavát, hogy mi mindenről szerettek volna még írni, ha a nyájas képzeletből — mint Eötvös írta — nem verte volna fel őket a „komoly valónak súlyos érgkara”. Nos, a Psyché ebben az összefüggésben annak a költészetnek tünékeny álomképe, amely olyan közegben él és fejlődik, ahol a társadalom politikai gondjaival nem kell az irodalomnak bajlódnia, mert megoldásukra felelős társaságok és hitelesen tudósító sajtó mozgósítja a közvéleményt. Azon a XIX. századi nyelven, amit Weöres Sándor oly tökéletesen magára ölt, már csakugyan meg lehetett volna írni Lónyay Erzsébet európai rangú verseit, de abban a magyar társadalomban, amelyben a történet játszódik, mégsem jöhetett létre ilyen költészet. És ez a könyv miközben mulattat, miközben elénk állít egy örömben és bánatban egyaránt bővelkedő asszonyéletet, fájdalmasan figyelmeztet egy irodalomtípus hiányára. Sokan elsiratták már elveszett vagy meg sem született naív eposzunkat, a magyar Kalevalát, s Arany János önerejéből iparkodott pótolni azt, amit a történelem elmulasztott. Weöres Sándor azt a stílust építi föl ebben a könyvben, ami a rokokó és a biedermeier között nem tudott kifejlődni nálunk, aminek Csokonai tói Ungvárnémeti Tóth Lászlóig megtaláljuk a nyomait, sőt néhány nagy versben jelentősége is nyilvánvalóvá válik, de ami egész életművet alakító erő mégsem lehetett a történelem szorításában. Azt a stílust építi föl, ami nemcsak irodalmi stílus lett volna, hanem életstílus is, tágasabb, szabadabb, levegősebb, mint amilyet a kor engedélyezett. Korhű életregény, ragyogó imitáció, történelmi üzenet: íme a könyv egymást váltó és mégis egyszerre jelenlevő rétegei. Ismeretes az is, hogy maga Weöres Sándor teszt- rendszernek tekinti könyvét. Lélektani próbának, ahol mindenki tudatállapotának megfelelően rakja össze az elé tett ábrákat és képeket. Ez a negyedik réteg, a könyv mindent elfogadó és mindent relativizáló mozzanata, ami föloldja a történetiséget, és ami ellen határozottan tiltakozni kellene. De ennek a mozzanatnak ezúttal szerepe és értéke van, mert még egy szállal a játék áramkörébe kapcsolja az olvasót és meggyőzi arról, hogy érte szól a harang, hozzá beszél ez a különös történet és az ő tekintetét irányítja szabadabb, tágasabb vidékekre ez a sosemvolt költőnő, ez a szép feketeszemű asszony. KENYERES ZOLTÁN Látom, nekem kell lemennem TEMESI FERENCÉRT, aki valamelyik italmérő műintézetben olvasgatja talán az első novelláskötetéről szóló kritikákat, bár nem az az alkat. Mindig élvezettel olvasom Temesit, még halványabb írásait is, mert értékelem bennük a spontán kifejezőkészséget, az őszinteséget', a világosságot, vagyis mindazt, amit én az ifjúsággal asszociálok. Pedig Temesi voltaképp már nem is olyan fiatal: jövőre harminc éves lesz. De 1977-ben megjelent no- velláskötete olyan (szerencsés, vagy szerencsétlen, inkább az utóbbi) időszakban jelent meg (micsoda tautológia és stíluszavar!), amikor már végképp nem divat a fiatal prózáról beszélni, írni, sőt olvasni sem. Az előző évjáratok szerzői már harmadiknegyedik kötetüknél tartanak, változatlan sikertelenséggel, mert a hatvanas évek második felétől indultak kritikai, és főleg olvasói szelektálása nem történt, nem is történhetett meg. Mindenkinek van valamilyen belső értékrendje, de szerzők és művek meglehetősen he^sonlítanak egymásra, az általuk ábrázolt társadalom kényelmesen konszolidált, és alig érdekli saját tükörképe. Ráadásul ezek a tükörképek mind szükségképpen szubjektívak, erőtlenek és töredékesek, s kritikusba-olvasóba egyaránt 180
