Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Alakulások (Mészöly Miklósról)
(„Sztan... Sztanisa, hallasz...? Szégyen így elsorvadni... Én nem várom meg a vc;ét...”) Nemcsak a „kora délelőtt” (máshol: tavaszi napfölkelte, vakító júniusi reggel, reggeli, nyári fény, téli délelőtt) időpontja egyezik a karácsony reggelével, de az ablak mellett állás, a kertre nézés is, hiszen benne van Vörösmarty pusztuló kúriája, a kórház, ahol az ablakból a „park fáira látni”, a műterem: „Fél óra álldogá- lás a műtcremablak mellett. Amolyan reggeli úrfelmutatás, a reggeli nap fölemeli, a park fáit.” Sztanna „egy más szögből” néz majd ki szobájából a havas kertbe. A süllyedésként átélt pusztulás szükségszerűen kapcsolódik a háborúhoz (amely, úgy látszik, nem tud kimaradni): „Két háztető között kiláttam a tengerre, mikor égett mögöttem a város, szóltak a szirénák, a megolvadt aszfalt lávaként folyt be az ideiglenes óvóhelynek berendezett alagsori mosókonyhába. Az aszfaltban méretre mumifi- kálódott család: az apa a leghosszabb, az anya már rövidebb, a fiú még rövidebb, a kislány egészen kicsi.” Aztán az újabb kapcsolatok, a felismerések láncreakciója: a háborús szemét eltávolítása („az eltakarítás hangyaszorgalma”), az előszobaszekrény kacatjainak „lassú földcsuszamláshoz hasonló” mozgása” a behavazott kert megtisztítása... És amikor már minden összeállni (s ezzel megmerevedni) készül, az író egyetlen mondattal újra mozgásba hozza rendszerét: „(Esetleg innét — vagy ebből a mondatból valamit?)” folytonos útonlevésében Mészöly Miklós nagyon messzire jutott. Amit keres, talán valóban ott van valahol félig hámozott narancson, lekötött poháron, elemeit papírszalvétán, telefonkagylón, hólapát nyelén — egy állandó átalakulásban levő élet le- lörölhetetlen ujjlenyomataként. „Lehetne folytatni, csak ez így annyira meghatározott már, hogy szinte nincs is jelentése... Ami sokkal jelentősebb: Andel most csakugyan a konyhaajtónak támaszkodik, és onnét fülel ki a csoszogó lépésekre.” Würtz Adám: Shakespeare: Rómeó és Júlia 166
