Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Hogyor József: Nehéz út (részlet)
— Na, gazdász úr, hát nem érzi jól magát közöttünk? — állta el az utamat Takács bácsi. — Dehogynem, csak ... kijöttem levegőzni. — Nem magának való az a társaság, látom én az ábrázatján. — Hát... — Az esperes úrral jól meglettek volna, láttam, de ez a szegény Hetyeiné, azt mondják a végét járja. Odament, az utolsó kenetettel. Na, jöjjön, mi még nem is koccintottunk. A kamrában ittunk hármasban, a csapossal meg István bácsival. — Ne haragudjon, de nekem még van egy kis dolgom — mondta később, Takács, és a hóna alá fogott pár üveg bort. Népszokás a tátogatás, tele íratlan, de nagyon szigorú szabállyal, ezek megsértésének a következményeit élete végéig viseli az ember, de még az utódokkal is érezteti a falu közössége. A lakodalmas házat a felnőttek délután elkerülik. Csupán gyerekek meg süldelékek tátogatnak délután. Este jönnek a legények, néhány férfi is vetődik a lakodalmas ház felé. Minél nagyobbra tartják a gazdát, annál többen jönnek. A legényeket nem hívják a házbeliek, de az idősebb férfiakat erőnek erejével be akarják tuszkolni a vendégek közé. Persze, aki bemenne, örökre elvesztené a becsületét, potyalesőnek tartanák. Az örömapa vagy valamelyik közeli férfi rokon néhány üveg bort visz ki a tá- togatóknak. Ott helyben kell meginni. Az üres üvegeket sorban az ablak alá kell állítani, így másnap az egész falu megtudja, hogy a gazda mennyire lökte ki a mellét. A gavallérkodásnak is szabályai vannak. Ha például a tízholdas gazdák harminc liter bort szoktak adni a tátogatóknak, akkor egy háromholdas nem adhat öt- venet. ö legfeljebb tíz-tizenöt litert. Ha sokat ad, akkor „rongyrázó koldus”, ha semmit, akkor „szarfacsari” meg „faszarágó” a neve. Társadalmi rangot és maradandó megbecsülést lehet szerezni a tátogatok meg- vendégelésével. Még negyven-ötven év múlva is emlegetik, hogy ki, milyen lakodalmat tartott. * Végre megláttam Szikrát. A táncolókat nézte, mintha keresne valakit. Amikor váratlanul odatoppantam mellé, el akart szaladni, de megfogtam a karját. — Jól láttam hát... — Lát, akinek szeme van rá, akinek meg nincs, ugyanis hiába néz — nyelvelt vissza. Átfogtam a derekát, éreztem, hogy remeg az egész teste reszket. — Tud táncolni? — Tudok hát! — mondta magabiztosan. Éreztem, hogy a kislánynak merevek a lábai, és feszesen mozog. Lassan és közel táncoltam, hogy el ne tévessze a lépést. Gyöngyözött a homloka, a szája pedig állandóan mozgott, a lépéseket számolta: egy kettő, egy kettő. A zeneszám végén a prímás felemelte a vonóját, és elkiáltotta: — Válljék jóra! Erre a vendégek befelé tódultak. Kezem Szikra derekán, mi is megindultunk — Jaj, mit szólnak?! — és kifordult a kezem alól. — Én nem merek oda menni! — intett az elsőszoba felé. — Miért? — Már úgyis a falu szájára kerültünk! Aztán maga a tanítóékkai meg a jegyző úrékkal ül, lesülne a bőr a képemről! — Egyedül menjek? — Ne! — kapta el a kezemet és a hátsó szoba felé húzott. — Nahát! — csapta össze kezét Ilonka néni. — Nem kellett magukat összeszentelni, megtalálták egymást! — és mindkettőnk vállát átfogta. 127
