Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Hogyor József: Nehéz út (részlet)
— Miben sántdkálsz? — Neked tagok kellenek, a tagoknak pénz kell, nekem meg az, hogy minél hamarább menjenek a gépeim, a Takács sógornak meg egy kis nyugalomra lenne szüksége. Tehát mindenkinek kellene valami, de ez a tehén, hogy a rossebb ette volna meg borjú korában, mindennek az útjában áll. — Elment az eszed! — Bízd ide, de légy itt, amikor kell! — parancsolt rám. — Ha ennek a tehénnek valami... — Ne érzelegjen itt nekem! A történelmet csak a diplomaták csinálják kesztyűs kézzel. Iszonyodtam ettől a csöpp kis fekete embertől, de annyira, hogy maradni sem bírtam mellette; ördögi nevetését még a szobában is hallottam. * Bekötözött kezű asszonyok kásapénzt szedni jöttek, a vőfény közben beköszön- tötte a bort. Figyeljen mindenki, kinek ég a torka, Vagy a nyála csordul egy pohár óborra. Szép termés volt tavaly, minden hordó tele, Mivel Vince napkor megcsordult az eresz. Ne búsúljunk semmit, igyunk hát eleget, Majd megsegít bennünket a jó szent Demeter! Legyen hát vigasság, fakadjanak dalra, Holnap estig húzza a híres cigánybanda. — Csak vígan! — kiáltotta végül a legény, és már oldotta is le a fehér kötényt, s kalapját pedig a sarokba dobta. A vőfélyek még behozták a süteményes tálakat és tortákat, de azok annyira asszonyos ételek, hogy be sem köszöntötték őket. A zenekar az udvarra, az eresz alá költözött. Az esperessel koccintottunk, majd gondosan levágta szivarjának a végét és rágyújtott. — Tudod, öcsém, ilyenkor arra gondolok, hogy mégiscsak szép a világ! Ha az ember megadja a testnek, ami a testé, akkor a lélek békéje szinte magától helyreáll. — Ezt mondtam én is a múltkor, Gazsi bátyám — bólintottam. — Egyet is értettünk öcsém — domborította pocakját és mesze fújta a füstöt. Beszélgetésünk hirtelen abbamaradt, mert megjelent Pálfalvi és súgott valamit az esperesnek. — Beteghez hívnak, el kell látnom a szentségekkel — súgta a fülembe. — Mulassatok jól, öcsém! — Sajnálom, hogy elmész! — Első a kötelesség, — tárta szét tenyerét. * De mi ez a látomás? Valóság-e vagy tényleg a képzelet játszik velem? Már nem is számolom, hányadszor, de egyre a kis Szikra tűnik a szemembe! Megáll az ajtónyílásban, megáll rajtam a tekintete és csak néz, mintha lángok csapnának ki a szeméből, s ahogy mozdulnék, abban a pillanatban eltűnik. Lángol az arca is, az egész teste, úgy tetszik, és szép, olyan mint egy virágszál bimbós harmatosságában. Vagy én ittam többet? Nem tudhatom. Mindenesetre nem törődöm vele, hogy mit szólnak asztalszomszédaim, nem találom köztük a helyemet, mennem kell. Meg kell találnom Szikrát, ha valóban ő az. 126
