Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Parancs János: Emlékoszlop, Növekvő veszteség, Elvadult magányos arcok (versek)
a napozás, a tenger, a kagylószedés, csak ez a rozmaringbokor, a pálma, ez a fűszeres szagú déli táj, a rákászás, a konyak és a sör, csak ez a forró isztriai délután, csak a kislányom nevetése a fontos, a lusta hullámverés, a sós ízű permet, a hosszú combú lányok nyújtózkodása, a ciprusok mozdulatlan fekete tömege, csak ez a kicsi hangya, amelyik itt araszolgat az asztalomon, s akiről semmit sem tudok, csak látom amint terhét cipelve eltűnik, megindul lefelé az asztal lábán fürgén és ügyesen, s a jókora morzsát, a fene se érti hogyan, de továbbra is biztosan tartja feje fölé, csak a szánalom a fontos, a figyelem, csak ez a fájó gyönyörűség, amivel röpke ideig, gyarlón követni tudjuk ahogyan eltávolodnak, elszakadnak tőlünk a dolgok, a barátok, a tárgyak, csak ez a nyomorúság a fontos, csak ez a növekvő veszteség. Elvadult magányos arcok Beszéljünk arról, ami van s ami nincs, a jelen időről, a gerincfájdalomról, a nikotinmérgezésről, az elkurvult barátokról, a kialvó érdeklődésről, erről a pocsolya létről, melyben nincsen áldozat, csak fürge gyilkosok, méregetjük egymást pojácák és balekok, farsangi maskarában, szerepet játszva, hazudozva egymás iránti megbecsülésről, közös célról, egyebekről, lányok szoknyája alá bekukkantva szerelemről, örök hűségről,
