Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Parancs János: Emlékoszlop, Növekvő veszteség, Elvadult magányos arcok (versek)
PARANCS JÁNOS Emlékoszlop egy denevércsontváz, egy lókoponya a barbár tűz sziszegése, a falak között a lüktető velő, a delejes agykocsonya a hiábavaló hátrálás, a foggal és körömmel minden szögletért, amikor átszakad a tölgyfakapu a menekülés, az önkívület és a szégyen, egymást taposva, a gyöngéket hátrahagyva, aztán a vakmerő esztelen kirohanás, a béke végül a csönd, a fehér a fehéren, vagy inkább a kásás szürke sárga iszap, ahogyan ömlik, mint a méz, keveredve a vérrel Növekvő veszteség Nem az elérhetetlen, mozdulatlan örökkévalóság, nem a megdicsőülés, s nem is az elismerés, a siker, csak ez az idei nyár a fontos, csak ez a szikrázó mai nap,
/
