Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - Zelei Miklós: Anekdota

tettek az orrom elé. Nem igen éreztem még, hogy hódító vagyok — mondja a szakaszvezető.

— Azért nézz csak körül a teremben — válaszol a tizedes.

— Az a félkarú is biztos ellenünk harcolt.

— Üres, ez is üres — hajtogatja a nő, üveget forgatva a kezében. Világos barna színű szép haja bizonyára hullik: fillémyi foltok a választék kusza vonalán. Még nem gondol arra, hogy jóval csattanó előtt, tíz óra tájban elfoglalt ülőhelyét elhagyja. Arra kell várnia, hogy észrevegye a félkarú férfit. Amikor ez megtörténik, az üres üveget az asztal közepére állítja, föláll, ruháját megigazítja, amitől még esetlenebből áll rajta és váratlanul biztos léptekkel keresztülvág a termen.

A pincér a katonák elé rakja a borsópürét, a bort, kiönti a csikket és újra kitörli a hamutartót, morzsaszemek hullnak a géppisztolyokra. A pincérkar lendül, hogy lesöpörje a morzsát róluk is, de a mozdulat automatizmusa a levegőben marad, s a vállmagasságban felejtett fehér kendővel a pincér a lengőajtó felé siet. A szakaszvezető sonkakonzervet vesz elő, három felé osztja. A katonák a forró borsópürében forgatják a sonkaszeleteket, hogy átmelegedjenek egy kicsit, legalább.

— Bocsánatot kérek hölgyeim és uraim, amiért megzavarom önöket társalgásunkban — mondja a nő, de nem várja meg, hogy a csodálkozó pillantások rátapadjanak (sorban egymás után: hétszer), hanem egyenesen Bankárhoz fordul ezután: — Uram, ön a háborúban veszítette el felkarját vagy baleset történt?

— A háborúban, asszonyom — és Bankár azonnal elfordul, nehogy folytatnia kelljen a beszélgetést.

— Basznák meg azt a kurva háborút mondja a nő, arca kipirul, de indulata hosszú másodpercek múlva sem vált ki a társaságból semmüyen látható hatást. Arcbőre visszanyeri sápadtságát és eltántorog. Így vesszük észre, hogy szoknyája hátul szakadt, a tizedes azt mondja: jó nő.

— Homorú a .segge — szól az őrmester.

— Luka van, jó nő — a szakaszvezető sűrű életének itapasztalatait összegezte e mondatban és megvakarja a nyakát. — Attól még földobhatjuk az asztalra — mondja.

— Kérje föl táncolni, szakaszvezető — viccel az őrmester.

— Erre? — kérdezi a szakaszvezető. A zenészek épp a magyar operettszerző, a híres Kálmán egyik betétjét húzzák. — Fiúk! — int a zenekarnak — A város bevételét játsszátok!

Az asztaloknál megdermednek egy pillanatra, de a következőben késedelem nélkül, s nehogy az előbbi hallgatás szemet szúrjon, sokkal hangosabban folytatják a beszélgetést.

A szakaszvezető káromkodva visszaül, mert föláll a nő is, Bankárhoz botladozik és megfogjuk végre tudni, hogy nyílegyenes közhelyünk típusos egyhangúságában a nő, arcán korabeli festéknyomokkal, a háborúban elvesztette kedvesét, bánatában iszákos ribanc lett.

Á keményen zengő induló alatt haljuk, amint azt mondja Bankárnak:

— Tudja az én — tenyerét a szájára tapasztja — jaj, ki ne mondjam a nevét! öt is megölték ebben a kurva háborúban — lelke az utóbbi időben sokat egyszerűsödött. Ez az oka annak, hogy tiltakozását ennyire egyenesben, sőt, durva, mélyünkből fölszakadó szavakkal fejezi ki. Fájdalmában mit sem törő100