Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - TANULMÁNY - Horváth Iván: Széphistória - népballada

építészetével foglalkoznak ezek a művek, az új magyar építőművészet köréből csak Bierbauer Virgil, Györgyi Dénes és Forgó Pál könyvét mutatják be. Ezek az ismertetések már csak rövidségük miatt sem többek egyszerű reflektálásnál, kivéve talán a Bierbauer könyvéről írottakat, amelyben Farkas Zoltán a szerző építész-szemléletét dicséri és észreveszi annak jelentőségét, hogy a népi építészettel is foglalkozik.

5 nekrológot, és

3 kiállítási tájékoztatót is találunk.

12 cikk — egy-egy létesítménnyel kapcsolatos, ami tulajdonképpen nem sok 33 év alatt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy van egy olyan épület — a Népszínház —, amelyel 3 cikk is foglalkozik. Tehát összesen 11 új építészeti létesítményről adnak hírt, holott e három évtizeden belül, bármilyen mostoha időszak is volt ez néha az építészetre nézve, több figyelemreméltó alkotás született.

A cikkek témáinak vizsgálatánál, bizonyítandó azt a megállapításunkat, hogy mennyire alkalomszerűek a kritikák, mennyire az „írjunk valamit az építészetről is” kényszerből íródtak csak, a tendenciák, illetve nevek említésével vázoljuk a huszadik századi magyar építészet főbb irányait, s mellette párhuzamosan feltüntetve azt, hogy jelent-e meg ezekkel kapcsolatban valami a Nyugat számaiban. (Természetesen a főbb irányzatok és egyéniségek említése is rendkívül hiányos, csak a legjelentősebbek felsorolására szorítkozik.)

A késő magyar eklektika legjelentősebb képviselői közül Schulek Frigyesről, Hauszmann Alajosról és Alpár Ignácról jelent meg több cikk. Építészeti és restaurálási munkásságuk értékelésekor az érdemek elismerése mellett már a modernebb kritikai szempont érvényesül, amely a műemlékek eredeti értékeinek megóvására fordít gondot.

A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszakban elsősorban bécsi építészek folytattak színháztervezési tevékenységet Magyarországon. A legjelentősebb tervezési munkákat megszerezték maguknak, magyar építészek nem jutottak hasonló megbízatásokhoz. 1911-ben került sor magyar építészeknek színháztervezési és kivitelezési tevékenységére: Komor Marcell, Jakab Dezső, Márkus Géza megtervezték a Népoperát, Jelentős esemény, hogy hazai építészek ilyen munkához jutottak, három alkalommal is foglalkoznak ezzel az eseménnyel. A sajnálatos csak az, hogy egyéb középület-problémákra nem figyeltek fel. (Egy másik középülettel kapcsolatban viszont úgy foglalt számunkra érthetetlenül állást Bálint Lajos, hogy felesleges és luxus oly on tervvel foglalkozni mint Hajós Alfréd magyar stadion terve.)

Nem találunk híradást a bécsi szecesszió magyarországi képviselőiről, sem a Jugendstil északnémet válfajának hazai változatairól, sem egyéb szecessziós jellegű épületekről. Csupán az utóbbi csoportba sorolható építész, Kosztolányi (Kahn) Gyula tervrajzkötetének megjelenéséről számolnak be. Ez a vázlatkönyv Kosztolányi sokoldalú tehetségét bizonyítja, de azon túl nem különösképpen említésre méltó.

Budapest bérházairól sok elmarasztaló ítélet jelenik meg. Az álpaloták városkép romboló hatása már nyilvánvaló volt ebben az időszakban is. Mégis érdekes, hogy a század elején jelentkező tehetséges építészek modernebb bérházépítő tevékenységéről egy sort sem olvashatunk. Pedig Medgyes Alajos, Jónás Dávid és Zsigmond Pest centrumában építettek. (Alkotmány u., Dohány u. stb.)

A modern magyar építészet nagy alakjai közül Lechner az egyedüli, akivel

75