Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Varga Zoltán: A város peremén

Mint korábban említettem, a városrész magja egykor tízezer lelket számláló nagyközség volt. Ennek következtében az „őslakosság” nagy része ma is foglalkozik sertés- nyúl- és baromfitenyésztéssel, málna- és uborkatermesztéssel. Ami önmagában ugyancsak hasznos dolog, hanem a „körítés” felettébb elgondolkodtató. Tíz ember közül ugyanis kilencen még máig is elnézést kérnek a vendégtől, hogy nem a tiszta szobába vezetik, hanem a városi családi házak nyári konyhájába, a pincébe. Megbízható állítás szerint legalább ötven százalékuk 'aktív templomba járó. Ebbe a környezetbe illeszkednek be azok, akik megunták az ingázást és a falut. Nyugodtan hozzátehetem, hogy könnyen beilleszkednek. Azonos a családok struktúrája, azonos az anyagi jólét maximális birtoklására való igen gyors törekvés. Itt az lóg ki a sorból, aki olvasásra, színházra, kirándulásra adja a fejét. De az meg is nézheti magát — mondják szinte megvetően.

Ilyesformán — gondolom — itt elégedett emberek élhetnek. Bőséges vasárnapi ebédek után, ha nem mennek el a falujukba, ledőlnek a tévé elé. Ha valaki azt mondaná nekik, hogy értelmesebben is lehetne élni, talán többször nem állnának vele szóba.

*

S vajon milyen érzés lehet a város peremén művelődési ház igazgatójának lenni?

Gy. L. arcán torz mosoly az első válasz. Vékony, hosszú ujjaival idegesen babrál.

— Négy éve vagyok itt — mondja —, s azóta az eredménytelenség állandó érzésével küszködöm. Amikor ide kerültem, az egész ház kocsma és kupleráj érzetét keltette bennem. Pedig a művelődési házat kiemelten kezelte a megye, a munkások nagy száma miatt. 1975-ben is félmillió forinttal gazdálkodtunk. Három főhivatású népművelőnk van, egy közülük kimondottan munkásművelődéssel foglalkozik. Egy másik a munkásszármazású gyerekekkel. Az eredmény: munkások egyáltalán nem jönnek. Se előadásra, se szaktanfolyamra, se a folyóirat-olvasóba. A könyvtárnak — amely szintén a házban van — négyszáz olvasóját tartjuk számon. Háromszázötven gyerek, ötven nyugdíjas, munkás — egyetlen egy sincs.

Az igazgató fiatal ember, munkászülők gyermeke. Látszik rajta, hogy ifjúi lobogását ráncokba gyűrték az évek. Rágyújt, aztán folytatja:

— Szomorú, de kegyetlen tény, hogy a kultúra az itt lakó embereknél nincs jelen. Még szomorúbb, hogy ez a helyzet újratermelődik, mert, miután a szülők olvasottsága minimális, legjobb esetben a napi sajtóig terjed; a gyerekek sem értékelik a könyveket, nem kérik őket ajándékba. A városrész munkásainak szabad ideje teljesen munka zsánerű, legfeljebb tevékenységük változik „fáj- ront” után. Azt hiszem, hogy ez napi 12—16 órás elfoglaltság tette, hogy ellenszenv alakult ki bennük a diplomásokkal, a kultúra hordozóival szemben. Elég sokan azt hiszik közülük, hogy a szellemi dolgozók bizonyos társadalmi pozíciók betöltése fejében, magas pénzeket vesznek fel, természetesen mérhető munka nélkül.

— Ha így áll a dolog — vetem közbe —, akkor magától értetődik, hogy a tudatformálást a gyerekeknél kell elkezdeni...

Bólint.

— Tulajdonképpen a szemben levő iskola sikereink egyetlen forrása. Három hónap alatt százhúsz előadást szerveztünk a gyerekeknek. Volt báb46