Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Varga Zoltán: A város peremén

se kocsmába, se templomba. Lakásában nem látok se szentképet, se. feszületet. Imádkozni valószínűleg elfelejtett.

Általánosnak mondható-e a város peremén K. I. életformája? Nyugodt lelkiismerettel mondhatom: igen. Jobb oldali szomszédja villanymotor tekercselő. Harmincöt év körüli fiatalember; feleséggel, Zsigulival, másfél éves kislánynyal. Ez egyben a „szerzési sorrendet” is jelenti. A Gelkánál dolgozik főállásban, kerékpárral jár, az autót jobbára vasárnap használják. Olyankor bepakolja a feleségét és a kislányát, aztán elmennek haza a szüleihez, egy kis rábaközi faluba. Az idén —- megengedhetik maguknak — kéthetes vízumot kaptak Olaszországba. Egy hét után visszajöttek. A feleség nem találta fel magát.

F. keresete a vállalatnál 3—4 ezer forint között mozog. A tekercselés elveszi minden szabad idejét. Cserében nyolcezret hoz a konyhára. F.-ék háza háromszobás. Bútoraik szépek. Könyveik is vannak. A Világirodalom Remekei és egyebek. F. — saját bevallása szerint — nem olvasta őket. Ha a híradó idejére be tudja fejezni a munkát, elégedett. Ilyenkor bekapcsolja a tévét, az ágyból nézi, amíg el nem alszik rajta. Elég gyakran — árulja el gyermekgondozási szabadságon levő felesége, aki olyan, mint egy városba tévedt parasztmenyecske. Iedejét ő sem tölti tétlenül. Megtanult tekercselni.

— Pedig — állítja — szerettem volna beiratkozni valamilyen középiskolába, vagy legalább egy tanfolyamra. De a férjem rám födrhedt, hogy mit képzelek, mikor fogok akkor majd segíteni neki?!

K. I. bal oldalán egy autóbuszvezető épített házat. Ök a Cs.-i járásban laktak, s mivel az após hajdan tehetős egyéni gazda volt, s „tudott adni” a lányának, T. J.-ék ha lehet még magasabb házat húztak fel, mint a környékbeliek. Pincét is csináltak természetesen, amelyben most fáj ront után T. lerobbant személyautókat javít. Szófukar ember, a köszönéssel is takarékoskodik, nemhogy a jövedelméről nyilatkozna. Az utcában ők az egyedüliek, ahová még a megyei lap sem jár.

Szemben K. I.-vel a kertész lakik. Koránál többet mutató kétgyerekes kertésztechnikus. Még jóval innen van a negyvenen. Felesége ápolónő volt, amíg be nem költöztek a városba. Azóta abbahagyta a munkát és férjével együtt kertészkednek az udvar egészét elfoglaló fóliasátor alatt. Csak a Zsigulinak maradt egy kis hely az udvar elején.

— Mindketten falusiak vagyunk — magyarázza a fiatalasszony —, s mivel a férjem csak itt kapott megfelelő állást, úgy gondoltuk, nem érdemes bejárnia. A szüléink segítettek az építkezésnél, természetesen a rokonság férfitagjai is itt voltak, amikor kellett. Szegény férjem azóta sem győzi „visszaadni a segítséget”.

— ... most már könnyebben vagyunk, mert a szekfű és a gerbera szépen jövedelmez. Csak rengeteg a munka, mert a virágok télen—nyáron egész embert igényelnek.

A Kertészék, ahogy őket ismerik, nemigen járnak társaságba, pedig a fiatal- asszonynak rengeteg ruhája van. Nyugati ismerőseitől megkapja a legújabb divatlapokat (mást nem is igen lapozgat), s a varrónőtől sem sajnálják a pénzt. De olyan ruhája is volt már, amelyet csak egyszer vett fel: a próbán. Nem mentek sehová, közben kiment a divatból, el kellett ajándékoznia. „Majd, ha nagyobbak lesznek a gyerekek— ábrándozik —, talán akkor elmegyünk külföldre. Talán...”

45