Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - SZEMLE - Laczkó András: Hajnal Anna költészete

Hajnal Anna költészete*

A modern líra egyik forradalmian nagy vívmánya volit a versbe emelhető érzéki világ tartományainak kibővítése, a határozott kontúrok eltüntetése. Gondoljunk arra, mekkora ellentábora alakult ki az ún. „tematikus” versnek, annak a poétái elgondolásnak, amelyben világosan, vagy legalábbis az olvasó számára könnyen követhetően következtek sorra a motívumok, s a nyelvi anyag, a szókészlet sokaknál alig emelkedett a köznapiság köre fölé. Az én, a belső világ oldaláról nézve az ilyen kifejezésmód végül is veszélyeket rejt magában, a föld, pontosabban a reáliák vonzerejének olyan növekedését, ami egy bizonyos ponton túl tehertétel lehet annak, aki a min- denség birtokbavételére tör. Ennek, mármint a minden iránt megnyilvánuló fokozott érdéklődésnek, adekvát megfelelője a költészetben az örök és változó vegyítésének, összebékítésének vágya. Nem különös ekként, inkább szüségszerű, hogy Hajnal Anna is többször megkísérelte, és éppen legutóbbi, Elhiszed nekem? című (1976) kötetében jutott el a felismerésig: „S hirtelen tudtam: látszat csak / korom, nappalom éjszakám / kettősen élek, ketté élek én, / egyikem ámul védtelen, / másikom a tükörben áll / páncélban ronthatatlanul” (Mintha öröktől lenne így).

Jogos a kérdés, ki láthat ugyanabba a tükörbe, ki hallhatja az „ismerős nesz’-17 Vagyis: Hajnal Anna világa csak a beavatottak számára érthető? Titkok papnője, ezoterikus költő? A kérdések eldöntendőnek hangzanak, de nagyot vétenénk egy elhamarkodott igennel vagy nemmel. Hiszen a versekben megtett út, a pálya egésze adhat csak választ.

Ma már — esszék, vallomások alapján — eléggé ismert, hogy Hajnal Anna annak az irodalmi nemzedéknek jelentős tagja, amelyet aritmetikai megközelítéssel „barma- dik”-nak jelölünk. Ismert, de nem bizonyos, hogy az olvasó számára egyértelmű. Hiszen annyiféle kiugró egyéni teljesítmény sarjadzott immár a hajdani generációból, hogy ezek egymáshoz kapcsolása még a „beavatottakat” is próbára teszi. Pedig tény a közös indulás és az ilyen minősítés. A két világháború közötti esszéírók egyik kiemelkedő képviselője, Szerb Antal írt arról, hogy a költőiség örök időktől a „holdvilággal” van összefüggésben. E szimbólumnak a tartalma a sejtelmesség, megfoghatatlanság, kimondhatatlanság, de legalább ennyire az álom, a szerelem is. A felsorolással már Hajnal Anna pályakezdésének irányt adó motívumait is egybekötöttük.

Igaz, első kis könyvét, az Ébredj fel bennem, álom címűt (1935) elsősorban a kísérletezés, a motívum és forma'keresés jellemezte. Az akkori célok, törekvések alól mem vonhatta ki magát. Nála is úgy tűnt, hogy a szabad vers hosszabb, kevésbé sietős futama megfelel a belső ünnepélyességnek, a világot átszűrt, megtisztított formában kereső léleknek. A versfüzet azt mutatja, hogy látszólag keveset tanult a kifejezés tudományából, ugyanakkor egy-egy játékos rím, jambusba hajló hangulat figyelmeztet, hogy érlelődik az önkifejezés egyéni hangja. Az Ébredj fel bennem, álom neves kriti * Ez az írás nem nekrológnak készült, hanem a megvalósított lírai teljesség új oldalai fel- tárulásának reményével. A lesújtó hír lapzárta után érkezett, s veszteségünk számbavételére késztet. Azzal a tudattal tesszük ezt, hogy Hajnal Anna — rangrejtve szinte, titkosan, de — legjobbjaink társa volt.

466

szemle