Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - TANULMÁNY - Béládi Miklós: A mai magyar irodalomról - három tételben

tanulmányozni kezdené a lapokat, folyóiratokat, a megjelenő könyveket, — nem a rengeteg új név okozná tájékozódásában a legnagyobb nehézséget, hanem a témákban, megközelítési módokban, a hangnemben találna meglepő, kihívó, bonyolult, újszerű jelenségekre.

Kellett ez a nagy átváltás, égetően kellett, de még ha nem akartuk volna is, itt van, elkerülhetetlenül, ezzel kell együtt élnünk. Állítjuk ezt annak tudatában, hogy jól érzékeljük, milyen árat kellett érte adni. A magyar irodalmat is elérte a túltermelés zavara. Nemrég egy kitűnő tanulmány kimutatta, mint árasztotta el legújabb líránkat a homály, a dagály — a költői képeknek az az ellenőrizhetetlenül zagyva tömege, mely népit, régit, modernet, avantgarde-ot sodor magával. Elmondhatnánk ugyanezt prózánkról — hogy az elvonatkoztató, parabolázó, elidegenítő, ontológiai álarcokban mily sok gyöngécske alkotás lát napvilágot, azzal az önáltató írói hiedelemmel megtámogatva, hogy ez az igazi, mert a műre ráaggatott ruha oly modernnek látszik.

A mai irodalom másik korjellemzője a nemzedéki probléma, ami ugyancsak lényegbevágó módon alakította karakterét. A mai irodalom életét az különbözteti meg a hatvanas évekétől, hogy még mindig érzékelhető a nagy generáció kihajózásának következménye. Az elmúlt tíz évben hunyt el Kassák Lajos, Tamási Áron, Veres Péter, Váci Mihály, Erdei Ferenc, Németh László, Lengyel József, s irodalmunk szegényebb lett olyan alkotókkal, akik legújabbkori arculatát meghatározó módon alakították, egyénítették; nagy, jelentős művekkel gazdagították. Érezni jelenlétük hiányát, megszűnt az a szellemi áramlás, amelyet Kassák, Németh, Veres Péter közöt- tünk-léte az irodalom életébe belevitt, mert míg alkothattak — mértéket, erkölcsi magaslatot, sugalmazó erőt jelentettek. Az, ahogyan ezek az írók a Múzsához a Morált társították, s ahogyan a tennivalókat magukra vállalták, azzal műveiknek intézményjelleget kölcsönöztek, egyúttal beépítették azokat a kultúra tágabb köreibe.

Jó ideig úgy látszott, hogy irodalmunk nem érzékeli a nemzedékproiblémát, elmúlt az érvénye, hatóereje a generációk közötti megkülönböztetésnek. A hatvanas évek közepére-végére változott meg a kép: újra napirendre került a nemzedéki kérdés mint a társadalmi változások, ideológiai harcok, művészi mozgalmak egyik külön mozzanata. Egy új írói generáció jelent meg a kapuk előtt, követelt magának helyet az irodalmi intézményekben. 1988 végétől 1972 közepéig mintegy hetven első kötetes lépett az irodalomba, s 1972-től napjainkig körülbelül szintén ugyanennyi. Az elmúlt tíz évben átlag évente 14 új író jelentkezettt kötettel — hogy a különböző lapokban, egyetemi, megyei antológiákban hányán, senki nem számolta össze. Önmagában már ez a tömeges jelentkezés meglepően hatott, ám ehhez még hozzájárult az, hogy ezek a pályakezdők új hangon mutatkoztak be, kemény öntudattal vallották, vállalták nemzedéki különlétüket. A háborút nem élték át, gyermekéveik az ötvenes évek elejére estek, kamaszok voltak 1958-ban; mikor bebocsátást kértek a társadalomba, a konszolidáció nyugalmával, kialakult rendjével találkoztak. Érthető, hogy ingerelte őket az intézmények megállapodott rendje, a publikációk terén rájuk váró rengeteg nehézség, aminthogy az sem volt meglepő, hogy ők is ingerelték az irodalmat lázadó hangjukkal, tapintatlan, némelykor durva bírálatukkal, tekintélyromboló hevületükkel. A nemzedék néhány alaphangot megütő művét az alkalmazkodó életvitel goromba bírálata jellemezte, amely néhia ultrabaloldali indulatokat is hordozott, és éle a zárt, megállapodott intézmények ellen irányult. De ez a nyílt bírálat volt' a ritkább, elterjedtebb volt az, hogy a kitérő, lézengő életmódot ábrázolták, a külön világ rítusait magasztalták — a beat zenét, az új divatot, a hobó életet, a marginális csoportok jelrendszerét. Ez a „jeans-irodalom” megkawarta az irodalom világát, amely eleinte tiltakozott ellene, hogy aztán megbarátkozzék velük. Mára túljutottak az induló évek gondjain, harmadik, negyedik kötetüknél tartanak, egyre láthatóbban ők határozzák meg az irodalom közérzetét. Az átütő erejű műveikkel még tartoznak, reményt keltő kezdeményeik már vannak, névjegyüket leadták, de helyüket még igazában nem harcolták ki. Hogy merre tartanak, mi telik tőlük, bírják-e erővel a rájuk háramló roppant munkát — a belépést az elődök örökségébe — ezek a mai irodalomnak alighanem legkomolyabb kérdőjelei.

A harmadik kérdésikor, amely a mai irodalomban meghatározó erővel jelentkezik, a határon túli irodalmakhoz kapcsolódik. Nem kell ezen a helyen emlékeztetni arra, hogyan alakult a hazai meg a határon túli irodalmak viszonya a hatvanas évek elejétől napjainkig, milyen bonyodalmakon, vitákon, álvitákon, akadályokon át vezetett az út addig, hogy ma már magától értetődő a csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai magyar költők, írók itthoni jelenléte, amint hogy ugyanígy természetes: ezek460