Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - TANULMÁNY - Béládi Miklós: A mai magyar irodalomról - három tételben

nek az irodalmaknak önálló léte, szuverén világa van, nem szorulnak gyámolító kezekre, megállnak a maguk lábán és osak a maguk lábán akarnak megállni. Mai létük értelme azon nyugszik, hogy önálló, eredeti mondanivalót hordoznak, hogy problémaviláguk, igényeik, terveik a mienkétől elütő, különböző módon alakulnak noha nem teljesen érintetlenül attól, ami nálunk történik. Ezeknek az irodalmaknak eszköze, anyaga a magyar nyelv, de végül nem a miagyar nyelv az egyedüli meghatározójuk, hanem az a történelmi, állami, kulturális keret, az az etnikai környezet, a hozzá tartozó intézményhálózattal, amelyben élnek, alakulnak, változnak. Mert ha csupán a nyelvet ismerjük el meghatározó tényezőnek, azzal akaratlanul csorbítjuk a romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai magyar irodalom autonóm létét, és azt állítjuk — bár jóindulattal vagy akaratlanul —, hogy ami a határon kívül létezik, az csupán a határon belülinek egyik akcentusa, másodlagos képződménye. Az egyetemes magyar irodalom nem központi és mellékirodalmakból áll, az egyetemesség nem azt jelenti, hogy a magyarországi elvi előjogokkal rendelkezik — mégha történelmiekkel valóban rendelkezik is —, hogy ő a teremtő, a kibocsátó, a többi csupán következmény; hogy a hazai a nap, a többi körülötte a bolygó. Az egyetemes magyar irodalom fogalma egyel jelent: hogy magyar irodalmak léteznek, élnek, működnek. Közöttük mellé-, nem pedig alárendelő viszony van.

Ezt az állapotot tudomásul vette a hazai irodalom, azzal együtt, hogy tudja: az autonóm lét nem húz eltávolító határvonalakat a magyar irodalmak közé, lehetővé teszi a közeledést, amennyiben ezt különböző külső tényezők erőszakosain nem gátolják. Ezek között az egyazon történelmi környezetben élő irodalmak között elvileg nyitottak a kapuk. Nem így áll a nyugati magyar irodalom ügye, s ennek történelmileg kialakult magyarázata van. A nyugati magyar író idegen környezetben alkot vagy helyénvalóbb tán azt mondani, hogy nenrumagyar-nyelvű közegben. A nyugati országok magyar írója diaszpórában él, távol az anyanyelvi közösségtől, ami annyit jelent, hogy a nyugati magyar író egyáltalán nem kizárólag, de gyakran kétlelkű lény: létezik egy állampolgári léte, ettől elkülönülve az írói léte. Ez nemcsak azit hozza magával, hogy nélkülözni kénytelenek az írói alkotómunka mindama körülményét, amelyek a minket környező államokban történelmileg kialakultak, inkább azt, hogy irói létük marginális szociológiai képződményként jelenik meg, ennek az állapotnak ritka előnyeivel, gyakoribb hátrányaival együtt. Mindamellett ennek az irodalomnak megvan már a szakadozott története, s még akkor is, ha jövője bizonytalan, beláthatatlan; a jelenét mindenképpen élő, mozgó és fejlődő, nem pedig sorvadó alakulatnak tekinthetjük.

Ezt az irodalmat ennek ellenére nem tételezhetjük ugyanolyan központnak, mint mondjuk a romániait. Mert vajon elegendő attributum-e egy irodalom önálló létéhez az. hogy jobbára negatív földrajzi definíciót adhatunk róla, tehát azt, hogy nem- itthon, nem a szomszéd államokban, hanem nyugaton települt meg? Kérdezem ezl és nem állítom — meglehet, s hogy ez a kérdőmondat ötven esztendő múlva merőben értelmetlenné válik. Továbbá, vajon a tárgyat megnyugtató módon jellemzi, ha azt állítjuk, hogy a „magyar irodalom ott van, ahol magyarul írnak, magyar könyvek jelennek meg” (Borbándi Gyula)? Az ún. nemzeti jellegű anyag, az írók nemzeti tudata nem tartozik hozzá? Gyanítom, hogy ezeket a kérdőmondatokat az itt jelenlevő amerikai, nyugat-európai írók homlokrámcolva hallgatják, mert úgy vélik, vélhetik, hogy evidenciákat kár bolygatni. Nem is az ötágú síp-ra gondoltam, nem a Magyar Műhelyre — mindkettő nevében hordozza a nemzeti tudathoz tartozás jegyét, az egyik Illyést, a másik Németh Lászlót idézi elénk. De az elaprózott nyugati magyar irodalom minden tartozékával együtt integrálható-e a magyar irodalomba — ennyit kérdeztem, mert úgy gondolom, nem elegendő kritérium egy irodalom önálló létéhez, hogy valahol „magyarul írnak, magyar könyvek jelennek meg”, noha az irodalom létének ez egyik föltétele, a nyelv és a kiadott mű.

Lehet, hogy a magyar könyv a világ egy-egy pontján csupán szociológiai tünet, egy idegen kultúra mellékterméke, melyet lényegi dolgok nem kötnek hozzá a magyar irodalomhoz. De még tovább menve, megkérdezhetjük azt is, hol képzeljük el azokat az írókat, akik deklarálták, hogy nem kívánnak beletartozni a magyar irodalomba; akik nemcsak az országból, de annak irodalmából is emigráltak?

Mindez arra inthet bennünket, hogy a nyugati irodalmat — történetének, intézményeinek, alkotóinak homogén jelentéstartalmú kritériumokkal nem karakterizál- ható jellege miatt — nem tekinthetjük egyetlen központnak. Míg a többi magyar irodaiam egy történelmileg kialakult etnikai centrum erőterében alakul, addig a nyugati több kultúra-centrum körzetében helyezkedik el.

461