Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - TANULMÁNY - Béládi Miklós: A mai magyar irodalomról - három tételben
előtt a maga nemzeti társadalmának közvetlen hatása köréhen, annak problematikáját megragadva tudta csak megközelíteni, hogy a legmélyebb művészi általánosításokhoz is elsősorban a hazai valóság — közvetlen vagy közvetett — művészi birtokbavételén át vezet az út. Éppen irodalmunk egyetemessége szempontjából — abból ti., hogy mit ad, ipiit adhat az emberiség közös kincstárába — jjogos úgy kérdezni: hogyan, mennyiben, milyen intenzitással érzékeli ezt a hazai társadalmi valóságot, amelynek karakterét, problematikáját, történelmi érdekű mozdulásait és mindennapi életét vitathatatlanul a szocialista építés határozza meg, hibáival, ellentmondásaival éppúgy, mint küzdelmeivel és eredményeivel” — olvassuk egy tanulmányban. De idézhetjük itt Illyés Gyulát is, egy nemzetközi irodalmi ankéton mondott szavait. Illyés úgy véli, hogy saját területünkön kell használnunk a nemzetközinek mondható eredményeket, ihozzzátéve, hogy a saját területünkön elért, az arra jellemző eredményeket kell a népek elé tárnunk, meghallgatást kérve tőlük, amit leginkább csak ezen a módon remélhetünk. Az elmondottakból tán kihallható volt, hogy napjainkban az elkötelezett irodalom ideáját és gyakorlatát tágan próbálja értelmezni élő irodalmunk: nem éri be annak merőben ideológiai változatával, vagy épp politikai tartalmával, a napi célok szolgálatával. Továbbra is nélkülözhetetlennek véli, hogy törődjék a társadalom gondjaival, de ezen túlmenően belátta, hogy az emberi problémákat nem lehet az angazsáltságtól eltépni: a morál, az egyéni élet, a lét nagy kérdőjelei ugyanúgy hozzátartoznak az elkötelezettség tartalmához, mint ahogy a külvilág mozgalmai, történetei, küzdelmei. Míg régebben az jellemezte irodalmunk helyzetét, hogy álellentét képződött — röviden jelezve — politika és antropológia között, aminek egyik, a magyar irodalmat nyomasztó tehertétele volt, hogy ez az ellentét kivetült az irodalom életére, az írói szemléletre, és kártékony antinómiát teremtett a népélet rajzát vállaló, a nemzeti tudatot ápoló és az emberi kérdésekkel törődő irányok között. Napjainkra ez az ellentét ugyan nem tűnt el — nem is lenne tán jó, ha végképp eltűnne —, de már nem meghatározó érvényű, nem áll a középpontban, túlzottan nem rontja a levegőt. Az író nem léphet ki büntetlenül abból a világból — most a hazai irodalomról beszélek —, amelyhez nyelve, kultúrája révén tartozik. Vállalnia kell ezt a közeget, mert még az ún. „helyi” érdekű témákat is meg lehet írni a legnagobb igénnyel. Mi több: a világirodalomba ez az egyik járható út: a provinciát át lehet világítani úgy. hogy az a nagyvilág számára mondjon valamit. Az a vidéki szemlélet, ha valaki Budapesten ír, gondolkodik úgy, mintha Párizsban élne. Vidéki épp az az irodalom, mely elhárítja magától a történelmi helyzetből eredő tennivalókat, túlnéz a hazai problémákon, hogy az európai nagy áramlatokhoz igazodjék. Vidéki „ebben az értelemben mindig az, aki nem odaillőt, történelmileg nem helyénvalót ábrázol”. Látható talán, hogy ez a gondolaitmenet a Párizst, Londont utánzó divatokat, a hitel nélkül modernkedők munkáját tekinti megkérdőjelezhetőnek. Mert az, hogy „egy nemzetnek az irodalma... beletartozik a nemzet életébe”, nem jelenti azt, hogy az lehetne a kívánalom: írjon mindenki ún. nemzeti problematikájú művet. Dogmákat állítana az irodalom elé, aki ezt kívánná; ma ugyanúgy, mint ötven, hetven évvel ezelőtt, tájékozódni kell minden irányban. Illyés Gyula meg. Weöres Sándor lírája sok tekintetben tűz és víz, amit ők ketten csináltak: elegyíthetetlen. De kijátszhatók egymás ellenében? Weöres éppen ellentéte .az ún. nemzeti költőnek, de ha arra gondolunk, hogy ő írta meg a Psychét — mellyel ugyanúgy hiányt akart betölteni, mint eposzaival Arany, történelmi drámáival, népi játékaival Illyés —, továbbá ha arra emlékezünk, hogy ő válogatta egybe a Három veréb hat szemmel anyagát, egyáltalán nem látszik olyan mélynek a szakadék, amely Weörest az ún. nemzeti lírától elválasztja. Ha egyáltalán feltételezhetjük, hogy ő a túlsó parton helyezkedik el... Ma már nem lehet azt mondani a magyar irodalomról, nem lehet azzal vádolni, hogy örökké a bajokról, problémákról, nemzeti, társadalmi gondokról ír. Ha a lírának, szépprózának, de még hellyel-közzel a drámának a tájain is végigfuttatjuk tekintetünket, nagy gondolati, esztétikai átrendeződést vehetünk észre. Olyat, amely nemzedéki határok nélkül, az egész mai irodaiam képét, hangulatát, igényeit meghatározza. Ma már nem kell lámpással kutatni az ún. modern regényt, az ezoterikus költeményt, groteszk drámát, bőven terem a mi alacsonyabb égboltunk alatt is a parabola, a jelkép, a paradoxon; a töredék és a modernizált mítosz. Ezeket a poétikai aurájú jelzőket, kategóriákat még tovább sorolhatnánk, de ennyi is jelzi, hogy valóban nagy dolgok történtek nálunk az elmúlt időkben. Aki mondjuk tíz évet kihagyott az élő magyar irodalomból, az alig ismerne rá, és ha most egyszeriben újra 459
