Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - TANULMÁNY - Béládi Miklós: A mai magyar irodalomról - három tételben

legyökerezett gondolatvilágába az igény, hogy ne elégedjék meg csupán művészi tennivalókkal, netán a legújabb nemzetközi eredmények meghonosításával, hanem többet tegyen ennél: ábrázolja a nép helyzetét, gondjait, legyen a társadalom megjavító ja, sőt esetleg adjon tanácsokat a gyógymódokra is. Napjainkban majdnem gúnyként hangzik, ha azt mondjuk, hogy nem oly rég a magyar író népboldogító, társadalom javító akart lenni; sőt, ez adta munkája értelmét, pátoszát, de ennek a szerepnek a betöltését várta tőle az igényes olvasó is. Már Németh László észlelte a hatvanas évek végén, hogy ez a szerep kezd átalakulni; élete alkonyán írott cikkei — a Megmentett gondolatok — telítve vannak borús helyzetjelentésekkel. Ügy látta, hogy legújabb irodalmunk nem tud mihez kezdeni az „útbaigazító” szereppel, eltolja magától az elődök örökségét, új utakon akar haladni.

Viajon úgy történt-e, ahogyan azt Németh László akkor megjósolta? Megkockáztathatjuk a véleményt, hogy nem úgy történt, a borúlátó képet nem tudnánk az irodalom lényeivel igazolni. De hogy valami alapjaiban megváltozott, az tagadhatatlan. Hogy ez miben mutatkozik, arra e rövid áttekintés, keretében aligha válaszolhatunk. Mert ki kellene térni a társadalom, az életmód, a politikád élet köreire; jelezni kellene, hogy milyen külső, szociológiai körülmények váltották ki vagy indították el a szerep-módosulást. E bonyolult, messzire vezető kérdések taglalása helyett próbáljuk azt megvilágítani, magában az irodalom szervezetében hogyan, miben mutatkozott a szerepváltás.

Minden a modernizálódás igényével kezdődött — ez az elkoptatott szó helyénvaló itt. A magyar irodalom ráébredt, hogy korszerűsödnie kell témavilágban, eszközhasználatban, az irodalom feladatairól alkotott nézetekben, mert az idő ezt követeli tőle. Ennek jegyében az elmúlt húsz esztendőt nagy vonalakban jellemezhetjük a következő címszavakkal: Serkentően hatott nemcsak az irodalomra, hanem az egész szellemi életre a szocialista demokrácia kibontakozása. Mélyült az irodalom problémalátó érzékenysége, erősödött a világirodalmi ösztönzések iránti érdeklődése; nagyobb rangja lett az esztétikumnak, a művészi alakító erőnek. Jelszó, mérték, normatíva lett Európa; az, hogy lépést kell tartani Európával. A magyarral, a nemzetivel egyenrangúvá nőtt az emberi, emberiség-gondolat. Az antinómiák kibékültek: az, ami régebben oly gyakran ellentétben állt, ezután a „népi”, „nemzeti”, „emberi” kezdtek logikai, eszmei láncba rendeződni. (Mindenekelőtt a lírában: Illyéstől, Weörestői, Vas Istvántól, Jékely Zoltántól, Juhász Ferenctől Nagy Lászlóig.) Ugyanakkor nem gyöngült, hanem erőre kapott a hazai valóság jelene, közelmúltja ábrázolásának, a korra jellemző társadalmi problémák tükrözésének szándéka. Ebben a korábrázoló irányban szintén benne munkált a modernebb eszközök használatának az igénye — így mindenekelőtt az, hogy a helyinek, a hazaian jellegzetesnek próbált tá- gab'b érvényt, a provincián túlmutató jelentést adni. (Ez köti össze a hatvanas évek prózaírói új hullámát, Sarkadi Imrétől, Örkénytől Sántáiig.)

Mindez pedig együtt járt a magyar irodalom erősen hagyományra orientált irodalomképének módosulásával és közvetett bírálatával. Nem mintha az új hullám ki akarta volna tudatából irtani a hagyományokat, éppen hogy vállalta őket, kötődött hozzájuk, de nem akart csupán a hagyományok körén belül maradni. Kereste helyét a nap alatt, magától értetődő volt, hogy azt egy módon találhatta meg a nagyobb követelmények záporában: ha egyéni hangjáért küzd, új eszközökkel póibál- kozik. Ebben az egész irodalom életét megmozgató kísérletezésben néha nagyobb nyomaték került az újító mozzanatokra, a hagyomány elemei háttérbe szorultak, s ezért keletkezhetett nyolc-tíz éve az a látszat, hogy irodalmunk idegen minták után rohan, szolgaiam átveszi azt is, ami nem illik hozzá. Igaz, hogy megvolt, sőt megvan a veszélye annak, hogy a divatkövető vagy épp divatmajmoló sznobizmus értékzavart okozzon, a modernség eHhúUajtatt darabjait magára öSltve, s így az európaiság jelmezében illegetve magát, mérgezze az irodalom életét, a komolyabb törekvéseket is rossz hírbe keverje. Erről kell még egyikét mondatot ejteni, ám gondolatme- netünkhöz most az tartozik hozzá, hogy aláhúzva mondjuk: kikerülhetetlen volt, hogy irodalmunk továbblépjen, gazdagítsa szemléletét, eszköztárát, hogy a nemzeti hagyományok és világirodalmi ihletések szintézisén munkálkodjék. S ezt nem azért kellett. megtennie, hogy alkalmazkodjék, idomulják egy olyan elvont világirodalmi normához, amely nem létezik, hanem azért, hogy a maga területén el tudja végezni mindazt, ami reá vár. A maga területén, — ami annyit jelent, hogy bár módosulnia kellett a nemzeti jelleg tartalmának, a nemzeti-.nyelvi kereteket nem ledönteni, hanem megerősíteni kellett, azaz a kor igényei szerint újragondolni. „Mert aligha vitatható, hogy minden idők minden irodalma a kor egyetemes kérdéseit mindenek458