Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - TANULMÁNY - Béládi Miklós: A mai magyar irodalomról - három tételben
BÉLÁDI MIKLÓS A mai magyar irodalomról - három tételben* A mai magyar irodalmat nagy vonaliakban áttekintő vázlat nem számolhat be arról, hogy napjainkat kiugró eredmények, a közvéleményt izgalomban tartó szenzációk jellemzik, aminthogy nem állíthatja ennek az ellenkezőjét sem, azt nevezetesen, hogy pangana, sorvadna az irodalom élete. Habár hajiunk arra, hogy olykor végletekben gondolkozzunk és nem elég megalapozottan, néhány mű, kirívó tünet nyomán azt mondjuk, túlzottan derűlátó módon, hogy mai irodalmunkat a legnagyobb virágkorokéval egyenrangú lendület hajtja előre, vagy azt, leverten, borúlátóan, hogy halódik, agonizáló korba jutott. Mindkét véglet elhamarkodott ítéletet rejt magában. A körültekintő vizsgálat nagyobb türelemre int bennünket — noha sejtjük, hogy ezeket a végletekben mozgó hangulatképeket — egy-'két kivételtől eltekintve — az irodalom ügye iránti bizalom vagy aggodalom hívja életre. Bár egyoldalúak vagy igazságtalanok lehetnek, nem kívülről, nem távolról tekintenek az irodalom menetére; az együttgondolkodó igény hevülete érzik rajtuk. A túl ragyogó kép mintha azt mondaná: ilyen lehetnél, erre törekedj; a komor pedig azt: még mindig nem látod be, hogy tele vagy kudarcokkal, tehertételekkel, szabadulj meg tőlük, legyél bátrabb, törj nagyabbakra! Hogy áll tehát ma irodalmunk? Gyanút keltő, végleteket kibékítő, langymeleg kö- zépúton? Egyáltalán nem: a tájékozódás, erőt gyűjtés, új tennivalók..a készülődés állapotában mutatkozik előttünk. Nem a hullámhegy tetején, de nem is hullámvögyben. A változó-alakuló időben látjuk mai irodalimunikat — rajta vannak a közelmúlt jegyei, de megcsillannak benne a jövő lehetőségei is. Ha viszonylag helytálló képet akarunk nyerni róla, akkor magunk elé kell idézni a közelmúltat s azt, ami napjainkban létezik, el kell helyezni az idő folyamatában. Minden irodalom állandóan változik, az a teendő, hogy megragadjuk, mi az éppen aktuális tartalma az átalakulásnak. Nyilvánvaló, hogy a negyvenes évek második felénék, az ötvenes évek elejének, az ötvenes évek végétől a hatvanas évek végéig terjedő időszaknak megvan a maga egyéni karaktere, történeti tartalma, mint ahogyan a hetvenes évek irodalma szintén különbözik a megelőző periódusoktól. De ezek az idődanabok ugyanakkor együvé tartoznak, nem különülnek el egymástól éles határokkal. Ezért kell a mai helyzet vázlatánál visszatekinteni a közelmúltra, így rajzolódnak ki előttünk valódi méreteikben az eredmények, a problémák meg a hiányok; távolabbról pedig mindaz, ami egy irodalmat egyénivé: a maga területe és kora megiszólaltatójává avat. Két dologtól kell tehát óvakodnunk. Nem tehetjük meg, hogy a közelmúlt eredményeit, eszményeit tegyük meg követendő példának, vagyis a napjainkban megjelenő műveket nem mérhetjük a tíz-tizenöt évvel ezelőtti állapotokhoz, hanem csakis a jelen igényeihez. (Emlékezhetünk, a hatvanas évek elejét Kassák Lajos, Lengyel József, Déry Tibor, Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, Szabó Pál, Vas István, Weöres Sándor, Sarkadi Imre, Cseres Tibor, Sánta Ferenc — a neveket még sorolhatnánk — jelenléte, műve határozta meg.) De az is szűklátókörűség lenne, ha a miagyar irodalom napjainkra megváltozott arculatán csak a módosult jegyeket vennénk észre és csak ezeket méltányolnánk, tehát azt például, hogy a „húsz óra” történelme helyébe koala mackók költöztek. v Jól tudom, amit eddig mondtam, nagyon elvontan hangzott, de e rövid bevezető nélkül — mely csak egyetlen dolgot, a történeti nézőpont nélkülözhetetlen voltát akarta aláhúzni — aligha ítélhetnénk meg józanul, indulatok nélkül mai irodalmunk egyik életbevágó problémáját. Aki igyekszik nyomon követni a benne zajló változásokat, észrevehette, hogy az elmúlt tíz esztendőben átalakult, új tartalmakat nyert mindaz, amit nemzeti jelleg gyűjtőnéven szoktunk emlegetni. Irodalmunknak mindig megkülönböztető jegye volt, hogy társadalmi szolgálatot vállalt; mélyen be* Elhangzott a III. Anyanyelvi Konferencián 1977. augusztus 10-én. 457
