Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - Bödőcs Pál: Gyimesi siratóének
BÖDŐCS PÁL Gyimesi siratóének Tekintetét olyan erővel tapasztotta a látnivalókra, hogy belefájdult a szeme. Akkor összehúzta szemhéját egy-két másodpercig, és belül elfeketedve látta a fákat, a hegyeket, az eget. Hirtelen megijedt: — ha így kellene látnia ezentúl mindig a világot, mint egy negatív filmszalagot, hogy soha ne szabaduljon a gyásztól...?! S ez a táj itt körülötte a balladák legdúsabb termője ősidőktől mindmáig. Már nyitotta is a szemét. A hegyes vidék százféle árnyalatú zöldje egyszerre tett kötést a fáradt szemre. Már-már úgy tetszett, hogy a magával hozott, régtől, gyermekkorától csupa szavakból fogant élményei eltévednek az egetverő s fölfelé egyre sötétülő rengetegben, mely nem tűr meg emberfiát még a maga szolgálatában sem, amikor József, a terepjáró autó vezetője közölte: — Mindjárt elérjük az első csángó falut. Gyimesfelsőlok — ez a neve. Hangja színtelen volt, közömbösnek is lehetne mondani, de az egyszerű pontos közlést — már megfigyelte az idegen utas — minden esetben követte a látható valóság, felöltöztetve azt a színek s a formák gazdagságával, ugyanakkor titokzatossággal fűtve föl az érdes szavakat. Az utas cigarettára gyújtott, mert az emberek közelsége mindig erre késztette, mintha valamiféle rontást akarna távol tartani magától az arcát függö- nyöző füsttel. Az itt élő emberek, ha valamit megneveznek, már birtokukban érzik azt; s legyen az bármilyen veszélyes vállalkozás, ha a szó megadta a célt, az ember teljes odaadással követi. Egyszerű és félelmetes, mint minden cselekedet, amelynek kirobbanásához rövid gyújtózsinór a szó. Az idegen szétszórta tekintetével saját balladájának könnyű kormát a felhőket legelő hegyek vastag zöldjére; soha nem tudott összeállni fenyegető jellé, minden sérelme belül égett el, szavak szikrája se pattant belőle, s lett a gyávaságának puha korma. Ahonnan ő jött, se igazi örömöt, se balladát nem termett számára az élet, s a vágyakra rászakadt az ösztönök alagút ja. Szürke volt ott az emberi szó, s mint az őszi eső; a porkönnyű hiszékenyt sárrá áztatta, a megkövültét mélyebbre nyomta önmagában. József gyanús szemmel nézett a messziről jött férfira, majd szokatlanul halkan szólalt meg. — Egyet se búsulj, visszafelé is elvisz az út. Tudtommal, farkasok meg csak itt vannak, s ha így meglátnak, hát futnak el tőled. János — szólt hátra a ponyva homályában ülő harmadiknak —, add csak közelebb az üveget! A barátunknak megártott a levegő. János felnevetett, s már nyújtotta is előre a fenyővizes üveget, mély hangján még biztatót is adva: — Igyál csak, soha ne kelljen békülnünk! 38
