Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Bödőcs Pál: Gyimesi siratóének

Az utas ivott, mosolygott, köszönte, de a pálinkával mintha büntető szégyent ivott volna; gyalázkodásnak érezte rajongását a balladás világ iránt, s egyszerre vádaskodását is, az otthonának adatott, messzire hagyott felé. Mintha mindkettő, a jelen s a múlt is, egyszerre lökte volna el magától ítéleteit.

— Ugye, mindjárt jobb ... János, neked is használt, mutatja a tükör.

— Inkább az irigység — szólt vissza János. — A templomnál megállhatsz, hozok szenteltvizet neked.

— Önteném a fejedre, úgyis régen leszedték már rólad.

A két csíki nyelve járta volna még a rókatáncot, ki tudja meddig, de a kanyargós völgyszoros hirtelen öblösödött, és az egymástól eltávolodó hegyfalak között lekuporodva látszott a csángó falu.

Az országút máris főutcává változott; két oldalán sorakozó fecskefarkélre ácsolt boronaházak, közöttük — ahogy beljebb futott az autó a faluban — egyre több fehérre, kékre meszelt téglaház állott. Akár a házak, aprók voltak az emberek is, az öregebbje még népviseletben — nyaktól a bokáig szorosra zárt piszkosfehér vászonba, a mellen négyzetalakban hímzettszegélyű oldalzáros ráhajtóval kétszeresen is beburkolva, a derékon széles bőrövvel, mely leszorította a nadrágra hosszan lenyúló inget, a lábon bakancs vagy bocskor, fejükön koponyához tapadó, keskeny peremű kopott fekete kalap; az asszonyokon egyszerű rékli, hosszú szoknya, csupa ránc, akár a barna arcuk. Némelyiken karcsúra szabott bárány vagy kecskebőr ködmön. Az öregeken kívül csak egy-két gyerek hordott népviseletet, a többiek már a városból szerezték a ruhájukat, onnan is a legolcsóbbját. Széles, lapos csontos arcukban apró barna szemek villogtak, ellentétben arcvonásaikkal, melyeken örökös fáradt mosoly égett.

— Látnád őket ünnepeken, akkor mindenki népviseletbe öltözik. Énekelnek, táncolnak a réten. A bicskát is előveszik, igaz, de akkor élnek csak igazán — mondta József. Ha már nem tudja ebben a pillanatban idevarázsolni az ünnepet, a jelent toldja meg legalább.

A főutca házain túl kétoldalt elszórva már csak boronaházak látszottak, egymástól karámfákkal elrekesztve. Birkák, tehenek lézengtek, eltelve a gazdag fűtől.

János gyors magyarázatba kezdett a völgykatlanba torkolló hegyi patakokról — nyílásukat alig-alig tudta kivenni a szem a fák sűrűjéből —: — ezeknek a medrében telepedtek le a régi csángók, s ma is ott él a nagy részük. Kilométerekre ágaznak el házsoraik a hegyek hasadékaiban. Sokat az erdő tart el most is, de a fiatalabbja már Csíkszeredába jár munkáért.

A házaktól dobásnyira magasodtak a hegyek, a falu felőli oldalukon kivágták a fákat, a csúcsokon látszott csak a lekaszabolt oldalú fenyves. A füves hegyoldalon, szinte egymás fején állva kaszáltak az apró csángók, sárga pet- rencék pettyezték mellettük a füvet. Kaszájuk után egyre világosabb lett a mély zöld. Bokrok, fák sárgája, pirosa szegélyezte a hajlásokat, emelkedőket; olyan volt a magasban kifeszített táj, mintha a csángók maguk emelték, hímezték volna védőfalnak s díszes függönynek maguk köré.

Az egyik patakmederből a főutcáig érő szegeletben megszürkült kis fabódé állt. Apró ablakán üvegeket nyújtott ki egy kéz a dombos árokparton csoportosuló férfiaknak. Mások éppen akkor ugráltak le a munkásszállító teherautóról, s erős igyekezettel készültek a pálinkamérés irányába. Az asszonyok bokrot alkotva, távolabb álltak a hangos férfiaktól, és csak szájuk mozgásából látszott szapora beszédük.

39