Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

A kubikusok szállása előtt a karóimnál fogva visszahúzott, hogy ne menjek tovább. Az egyik ablaknál felágaskodott, és beleselkedett a pokróc fölött. Megkerültük a barakot. Hátul nyitva volt egy alacsony ablak. Futólag az volt az érzésem, hogy nekünk nyitották ki. Bemásztunk a rosszul világított, hodályszerű helyiségbe. Az ajtó közelében többen álltak, illetve az ágyakon üldögéltek. Közelebb osontunk a homályban. Hallótávolságban megálltunk, és lehúzódtunk az emeletes vaságyak árnyékába.

Az ajtónál az egyik műszaki rajzolónk beszélt a kubikosokhoz. A kezében egy pirosfedelű albumot tartott. Kenetteljesen beszélt, sőt alázatosan, mint aki a hangját is a cél szolgálatába állította. Bal szeme, amelyik üvegből volt, idegenül nézett felénk.

— Tudja, ki ez az ember? — kérdezte Soltész súgva.

Tudtam. Hogyne tudtam volna.

A műszaki rajzoló körbenyújtotta az albumot, mint egy tálcát.

— Csak egy aláírást kérek — ismételte.

— Nem írunk mi alá semmit — szólt le a felső ágyról egy száraz, kemény hang.

— Miféle aláírást akar tőlünk az elvtárs? — kérdezte egy másik kubikus.

— Ebbe a hálakönyvbe, amit Moszkvába szeretnék kiküldeni.

— Mi a szar ez? — próbálta az albumot alkapni egy harmadik, de a műszaki rajzoló erősen fogta.

— Hova akarja ezt maga küldeni?

— Moszkvába, a Sztálin múzeumba. Ebből a városból postázva.

Csönd volt. Úgy tűnt: mindenki vár még valamire.

— Mindegy már annak — szólalt meg az, aki a felső ágyon feküdt. — Ezer aláírással se tudja feltámasztani.

Valaki röhögve, talán részegen, hozzátette:

— Ö is alulról szagolja az ibolyát.

Soltész figyelmeztetően megszorította a karomat.

— Provokáció! — mondta súgva, de sütött a hangja. Látszott, hogy ugrásra kész, csak bátorítást vár.

Nem szóltam, nem mozdultam. Szerettem volna Soltésztól megkérdezni: honnan tudott arról, hogy mi történik itt, amikor ő bent lakik a faluban, az ottani szállásunkon.

— Ez az ember a háborúban három évig a szovjet csapatok ellen harcolt — mondta Soltész. — Utána három évig hadifogságban volt. Világos az összefüggés.

Mindent tudtam a műszaki rajzolóról. Azt is, hogy a felesége és kilencéves lánya negyvennégyben a szolnoki vasútállomáson halt meg, a szeptemberi szőnyegbombázásban. Bal szemét negyvenhárom januárjában, a fogságbaesés előtt három hónappal veszítette el.

Mielőbb ki akartam jutni a hodályból.

Soltész a szállásomig kísért. Szerencsére nem jött be.

— Mindemre tanú vagyok. A magam vonalán én is jelentem fogom — mondta búcsúzóul.

Csörgőre állítottam be a vekkert, de azon az éjszakán nem hunytam le a szememet. Kora reggel összecsomagoltam. A szállás kulcsát leadtam a gondnoknak. Kimentem az állomásra az első vonathoz, és hazautaztam. Még aznap este levelet írtam a mélyépítő igazgatójának, egy másikat pedig a régi igazgatómnak, a visszajövetel ügyében.

A párttitikár behívatott.

— Megfutamodtál? — kérdezte.

— Mást nem tehettem — mondtam én.

— Az nagyon ritkán fordul elő, hogy az ember csak a futást választhatja — — emelte föl intőn az ujját, majd rakosgatni kezdett az íróasztalán. Időnként úgy pillantott rám, mint akiinek máshol járnak a gondolatai.

Ügy gondoltam: mondani akar még valamit, csak az időt húzza. Végül elfogyott a türelmem, és a közepébe vágtam.

— Csalódott bennem? — kérdeztem.

— Majd meglátjuk — válaszolta a párttitkár. — Most menj vissza a régi helyedre dolgozni, aztán majd elmondod, hogy mi volt veled.

Megkönnyebbülve mentem a raktáriba szerszámot és munkaruhát vételezni. Azt képzeltem, hogy minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Mintha tegnap délután innen mentem volna haza, és reggel úgy jöttem be, mint rendesen. A légkör azon431