Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

ban más tett. A régi fiúik között dolgozhattam megint, visszakaptam a régi órabéremet is, jó munkára osztottak bennünket, az új brigádvezetővei is jól kijöttem. Mégis más volt. Éreztem, hogy más. A gödrök kisebbek lettek; amiben dolgoztunk. Az agyag nem úgy tapadt a csőhöz, mint régen. Az ólom is, valahogy... S akkor megértettem, hogy sokáig nem maradhatok.

így telt el három hónap.

Vasárnap ebéd után a kis mozi előtt üldögéltem a pádon, pénztámyitásra vártam. Odajött Gáspár Bubu, leült mellém a padra. Hallottam róla, hogy visszajött az iskoláról, de úgy tettem, mintha nem tudnám.

— Vége van? — kérdeztem.

— Már egy hónapja.

Szerettem volna elkerülni, hogy az én dolgaimról beszéljünk, de nem engedte, hogy kitérjek.

— Hallottam rólad egyet s mást — mondta.

— Mit hallottál?

— Mindent. Az egészet.

— Mindent senki se tud.

A következő vasárnap kiderült, hogy mindent tud rólam.

Abból az időből maradt meg ennek a vasárnapnak a hangulata, amikor együtt dolgoztunk. Gáspár Bubu terve magával ragadott: egy évig nem csinálunk mást, mint az országban csavargunk, megfigyeljük az embereket, és amit lehet, eltanulunk tőlük. Az egész negyvennyolcas évet, tavasztól a fagy beálltáig csavargásra szántuk. A 'tervhez sok pénzre volt szükségünk. Nem kíméltük magunkat, 'egész héten dolgoztunk, mint az állatok. Mindenféle munkát elvállaltunk, építkezést, csőszerelést, betonozást, vagonrakást. Vasárnap 'azonban sohasem dolgoztunk. A vasárnap nekünk ünnep volt. A pihenés ünnepe volt. Reggeltől fogva kint ültünk a víz mellett, és arról beszélgettünk, hogy a jövő hét semmivel se lesz könnyebb. Az özvegyasszony kifőzdéjében megebédeltünk, a kocsmában sört ittunk rá. Gáspár Bubu vasárnap délután idézeteket gyűjtögetett a könyveiből, az én időm a lányokra ment. Az egyik idézet annyira megtetszett Gáspár Bubunalk, hogy másnap egy ládatetőre míniummal rápin- gálta, és az épülő ház ablakába támasztotta, hogy egész nap jól láthassuk: „A boldogság egyik nagy akadálya, hogy túlságosan nagy boldogságot várunk.”

— Minek ez nekünk, hisz épp egy nagy tettre készülünk — kérdeztem.

— Nagy szükségünk van rá — mosolygott Gáspár Bubu rejtélyesen, s én elhittem neki ezt is, mint minden mást.

Hetekig magunkkal cipeltük a ládatetőt, míg valahol el nem hagytuk.

így éltünk.

Egyik vasárnap, talán májusban volt, vagy már júniusban, Gáspár Bubu rosszkedvűen érkezett te a folyóhoz.

— Meghalt a nagyanyám — mondta.

Nem sokat tudtam a családjáról. Úgy emlékeztem, anyám egyszer azt mondta: Gáspár Bubu gyerekkorában rokonoknál nevelkedett.

— Most már teljesen egyedül vagyok — mondta.

—- Nekem is csak a nővérem él a családból — vigasztaltam.

— Nálad minden más — rázta kedvetlenül a fejét. Az arca olyan lett, mint aki régesrég eljátszott egy nagy lehetőséget, amit drága áron szerzett meg, s a hiányt, talán a hazugságot, nem bírja tovább elviselni.

— Te rossz érzés nélkül beszélhetsz a családodról — hajtotta le a fejét. — Te el tudod mondani, hogy ki volt, milyen volt az apád. Emlékszel ama, hogy mit mondott neked. De én? Mire emlékezhetek én? Azt se tudom, hogy ki volt az apám. Törvénytelen gyerek vagyok, azok közül is a legnyomorultabb, mert még azt se tudom, hogy ki volt az apám.

— Te arról nem tehetsz — vetettem közbe.

— A nagyanyám azt állította, hogy illegális ember volt az apám, aki nem fedhette fel az igazi nevét. Mások azt mondták, hogy színházi díszletfestő volt, de az a változat is a fülembe jutott, hogy egy részeges csizmadia volt. Gyerekkoromban a szomszéd néni egyszer odahívott a kerítéshez. Abban az időben kezdték követelni a leventében a származás szerinti papírokat. A néni azt mondta, tegyek nyugodt, az én apám evangélikus -lelkész volt.

Gáspár Bubu sokáig hallgatott, én nem mertem megszólítani.

— Az anyám soha senkinek nem mondta meg az igazságot — csóválta a fejét értetlenül, vagy inkább megbántva. — Vagy talán maga se tudta, hogy ki volt. Gye432