Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

— Összetörjük, és levisszük a szemétbe — rendelkezett Rigó.

Konyákig benyúlt egy papírzsákba. Annikor kivette a kezét, a marka tele volt keksszel.

— Ehhez mit szóltok? — mutatta föl a kezét.

Kántor felbátorodott. A polcról levett egy nagy, fehér tálat, amelynek vizében egy darab sárga vaj úszkált. Két ujjúval beleosípett, majd tenyalta az ujjait.

Rigó marékszámra szórta a kekszet a konyhaasztalra.

— Mit szóltok hozzá? — kérdezte diadallal.

Kántor megtömte mind a két nadrágzsebét.

— Micsoda zsákmány! Micsoda zsákmány! — lelkendezett.

— Van még a spájzbian más is — mondta Rigó, és félredobta a papírzsákot. — Tejkonzerv! Meg csokoládé!

Nem voltam jobb, mint Rigóék. Száz eset közül kilencvenkilencszer egy szó ellenvetés nélkül velük tartok, most azonban közbejött valami. Pedig a szám savanyú volt az éhségtől Az este nem vacsoráztunk otthon. A reggeli üres tea volt, száraz kenyeret aprítottam bele.

— Nem tartasz velünk? — nézett rám Rigó.

A fejemet ráztam.

— Be akarsz köpni? — kérdezte.

Tudtam, hogy mit fogok válaszolni, de vártam. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy várok. Talán fél percig tartott.

— Lehet, hogy így lesz — válaszoltam kihívás nélkül.

Rigó pofonvágott, majd belerúgott a térdembe. Visszarúgtam. Amennyire sikerült. Kántor is odalépett, az ő ütése elosúszott. Elszántan, de ügyetlenül verekedtünk. Szerettem volna minél kevesebb rúgással megúszni. Fájlt a gyomrom az éhségtől. Nekik is alighanem az evésen járt az eszük.

Kántor felkapott az asztalról egy befőttes üveget. A hüvelykujjával benyomta a celofánt. Azt hittem, hozzám akarja vágni.

Akkor lépett be Mihók Lajos.

Kántor gyorsan letette az üveget, és kisomfordált az előszobába. Rigó követte.

— Mi van itt — kérdezte tőlem Mihók.

— Semmi.

Kaptam egy nagy pofont.

— Valami csak történt itt, a kutyaszentségit, ha vérzik a szád!

— Vérzik?— nyúltam oda. Éreztem, hogy duzzadt a szám. Fájt is.

— Zabráltatok? Az istenit a tolvaj pofátoknak!

Megbántam, hogy nem tartottam Rigóékkal. Mint egy mentőötlet, felvillant bennem: ha utólag felkapok egy üveg lekvárt...

Mihók rám ordított.

— Beszélj, ha kérdezlek, mart kapsz még egy pofont!

— Kérdezze meg azokat — mutattam Rigóék után.

Mihók Lajos alaposan helybenhagyta őket. Először Kántort, aztán Rigót, végül még én is kaptam néhány pofont és rúgást. Azt hitte, én is benne vagyak a disznóság- ban. Később megsejthetett valamit, mert este hármunk közül csak engemet vitt át magával a pártházba. A moziterembein dolgoztunk, a faburkolatot körben vörös drapériával vontuk be, és az örökzöldek faládáit is. Amikor befejeztük a munkát, Mi- hókot elkísértem az Ilkoviosha. Nagy volt a tömeg, a bűz miatt szorongatott a hányinger. Az állott szesz szagot átjárta a konyha felől kitóduló ételgőz. Az ajtó közelében két rendőr állt. A nagy tolongás ellenére igyekeztek mindenkit szamügyre venni. Bennünket is. Mihók két fröccsre váltott blokkot, a söntés előtt beállt a sorba. Az ujjai közé fogott blokkal mutatta, hogy a rendőrök közelébe álljak.

Az ital felét mohón lehajtotta, én csak belekóstoltam. Szorítottam a poharat. Attól féltem, hogy el találom ejteni.

Mihók szomorúan meredt a pohárba, minit akinek a messzi múltban járnak a gondolatai. Meglötyögtette az italt.

— Aki becsületes úton jár, az nagy sikerre nem számíthat. Ezt én mondom neked, fiacskám.

Közelebb hajoltam hozzá, mert nagy volt a zaj.

— Nézz meg engem, fiacskám — folytatta. — Harmincnyolcban Belgiumba hívtak dolgozni, egy nagy céghez. Az arab félszigeten ők építették az összes olajfinomítót. Minden el volt intézve. Az útlevél, a beutazási engedély, az órabér ... A felesé428