Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

gemnek akkor még csak udvaroltam. Nem szóltam neki Belgiumról, mégis megtudhatott valamit, mert egyik nap elé'bem állt, és azt mondta: gyerekünk lesz. Mint akit leforráztak, olyan voltam. Akkor éjjel nem sok tartott vissza, hogy felülök az első vonatra, és kifelé Belgiumba, amilyen gyorsan csak lehet. A vonatjegy akkor már a kezemben volt. Egész éjjel egy percre se hunytam le a szemem. Átkoztam azt a napot amikor megismertem Gizit. A farkamnak is kijutott a szidalmazásból. H*a akkor éjjel nem érdekel, hogy mi lesz Gizivel, meg a gyerekkel... Csak a magam érdekét nézem . . .

Együttérzéssel, de tanácstalanul néztem Mihókna. Arra gondoltam, hogy az olajfinomítók helyett csinált öt gyereket, és a múltkor kinéztük a szájéiból az ebédet. A sapka simlédere beárnyékolta a szemét. Talán könnyezett is.

— Még nem vagyok harminc éves — mondta.

Sokkal többnek hittem.

Visszavitte a söntéshez az üres poharaikat, aztán hazaindultunk. A sötét utcán szemerkélt az eső, csúszkáltunk a nyálkás aszfalton. Mihók egy bedeszkázott kirakatnak dőlt, mintha beivott volna.

— Kitűnni a többiek közöl, fiacskám, ahhoz akanat kell — mondta. — És ilyenkor a becsület is kockán forog. Az ember egyik fele azt mondja: ne áldozd fel magad, te marha, menj csak előre, ameddig lehet. A másik meg arra biztat, hogy törődj bele abba, ami van, az apád is így csinálta. Belehülyülhet az ember.

Hálás voltam Mohóknak, amiért fö'l se hozta, ami a fogorvos lakásában történi, mégis tudtomra adva: érti, hogy mi történt ott fönt, és gondolatban velem van.

Mihók az albérleti szobában is alaposan körülnézett.

— Mégis adj egy kortyot — mutatott a borosüvegre.

Töltöttem, és vártam, hogy mit akar.

— Az üzemi bizottság elnöke vagyak — nézett rám. — Repülőtereket, utakat, vegyiműveket fogunk építeni. A legszebb munkákat mi kapjuk meg. Az egész ország a miénk. Ajka, Szolnok, Lacbáza, Peremarton... Ahol akarod.

— Azt mondja, hogy menjek vissza a oéghez?

A pohárért nyúlt. Régi szokása szerint meglötyögtette benne az italt.

— Előlegbe annyit mondok neked, hogy kapsz egy brigádot.

Egy hét gondolkodási időt kértem.

Milhók vállat vont, felállt, mint aki befejezte a dolgát. A jó ruházat ellenére is gondozatlannak találtam. Erősen izzadt, az arca a pofacsontok körül tele volt fekete, beszáradt pattanásokkal.

— Te tudod — mondta, és a poharat, benne a borral, visszatette az asztalra.

Szombaton üzentem neki, hogy tárgytalan.

A főmérnök a következő hét elején összehívta a fiatal csőszerelőket. Kongresz- szus közeledett, és a tiszteletére ifjúsági brigádot alakítottunk. Én lettem a vezetője.

A művezető a hatos vonalra osztott bennünket, ez volt a legnehezebb. Reggel a régebbi szerelők megkönnyebbülten néztek ránk a telep udvarán, amikor az ólmot, kócot, öntőkanalat, vödröket, agyagot, emelőket, ami a munkánkhoz kellett, felraktuk a kézikocsira.

Biztos voltam abban, hogy magammal fogom ragadni a többieket. A szerencse is mellém állt, mert olyan munkát bíztak ránk, ami nagyon nehéz volt, de jól bírtuk, és örömünk telt benne. A próbanyomások alatt egy csöpp idegesség nélkül, az örömtől kipirulva álltunk az árok partján. Nyugodtan néztünlk a művezetőre, aki lemászott a gödörbe, minden illesztésnél a nyomócsövek alá nyúlt, a tenyerét végighúzta az ólomtömítésen. Olyan sima volt, mint a borotvált arc. Én a feszmérő mutatóját figyeltem, és magamban azt kívántam: még nagyobb legyen a nyomás, háromszoros vagy négyszeres, hogy láthassák, mire vagyunk képesek. Fizetéskor másfél-kétszeres pénzt vettünk föl. Éjszaka, álmomban se tudtam abbahagyni a munkát. Mint a mesében: egész magasan, a felhők magasságában illesztgettük az öntöttvas csöveket, és a kóccal, a lágy agyaggal, a forró ólommal úgy dolgoztunk, mintha azok nem is közönséges anyagok lettek volna.

Eltelt fél év, talán valamivel több. Egyik délelőtt hivattak az igazgatóhoz. Ott volt a párttitkár, és egy idegen ember, akit addig még sohase láttam.

Azt mondták; tanfolyamra küldenek.

— Ilyen emberekre van szükségünk — tette hozzá a párttitkár.

Visszamentem a hatos vonalra, de nem szóltam róla senkinek. Egész nap szinte

szédélegtem. Az egyik érzés visszatartott, a másik repített volna előre. Az egyik hang azt súgta, hogy jobb lesz nekem, ha továbbra is a hatos vonalon maradok a társa429