Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

Kitöltöttem magamnak egy pohár bort. Gyorsan lehajtottam. Mihók Lajos mellé ültem a heverőre.

Előttem volt, mint régen, amikoir még a ceigruhájában járt. Gyanakodva méregetett bennünket az első nap. A franciakulcsot idegesen forgatta bütykös ujjai között. Megjegyeztem: a hüvelykujja különösen hosszú volt és begörbült, mint a madár karma. Nem tudta rendesen kiegyenesíteni.

— És egyszerre hármat! Rögtön hármat? — méltatlankodott. — Egy nem lett volna elég belőletek?

Nem mertünk válaszolni. Tudatlanok voltunk és mindentől féltünk. Közel volt még a háború.

— Soványak is vagytok — tette hozzá fejcsóválva.

Negyvenöt szeptember elején mentünk át a Váci útra dolgozni, a Magyar Kommunista Párt kerületi bizottságának szomszédságába. Mihók Lajos rövidesen mindent megtudott rólunk anélkül, hogy kérdezősködött volna. Elég volt neki, hogy figyelt bennünket. A munkához csak annyi segítséget adott, amennyi a legszükségesebb volt. A többire magunknak kellett rájönni. Abból sejtettük, hogy jó szakember, mert napról napra többet tudtunk. Lázadoztunk a háta mögött, mindennek elmondtuk, de a szeme előtt meghunyászkodtunk, mint a kutyák, és ha mérgében hozzánk vágott valamit — szerszámot soha —, vagy nekünk esett és püfölt, ahol ért: még nyögni se volt bátorságunk.

Egyik nap elfogyott az anyagunk, reggel kilenckor leálltunk. Miihók bement a telepre, mi pedig unalmunkban megettük azt a kis ebédet, amit otthonról hoztunk magunkkal. Ha jól emlékszem, Kántor kukoricamálét hozott, Rigó egy lábosban valami főzeléket. Nekem két szelet katonakenyeret, sót és egy kis orvosságos üvegben napraforgó olajat csomagolt anyáim. Tizenegy óra felé megérkezett az anyag. Mihók délután fél háromig hajtott bennünket, csak akkor engedélyezte az ebédidőt. A fal mellett leült egy ládára, és enni kezdett. Időmként felénk pillantott, de nem szólt. Mi a sarokban ücsörögtünk, és néztük, hogyan eszik a mester. Éhesek voltunk.

Miihók Lajos nem sokáig bírta, ránk mordult.

— Nem adok, mert nekem se elég! Otthon öt gyerekem is van.

Ez volt az első, hogy magáról beszélt. Attól kezdve soha többé nem evett előttünk.

Egyik nap azzal a hírrel jött le a pincébe, hogy szerzett nekünk egy kis külön munkát a második emeleten, a fogorvosnál. Élelemmel fizet.

— Rá fog menni a délután is — adta oda Mihók másnap délelőtt a lakáskulcsot. — De majd én dolgozok addig helyettetek is. Viszonzásul este átjöttök ide a szomszédba segíteni.

— A pártba? — kérdezte Rigó elképedve.

— Vasárnap választási gyűlés lesz a moziteremben. Segítünk egy kicsit a díszítésben.

Kántor meg én, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mind a ketten úgy gondoltuk, hogy Rigó sokkal többet tud ezekről a dolgokról, mint mi ketten. Azonban hiába faggattuk fölfelé a lépcsőn, Rigó csak annyit mondott, hogy a nagybátyja vöröskato- na volt tizenkilencben.

Szorongással nyitottuk ki az idegen lakást, mintha tolvajok lettünk volna. Bent is hasonló bizonytalansággal néztünk szét. Az előszobában már fel volt bontva a parkett, kilátszott a szétnyílt lefolyócső. Elfogott a kíváncsiság, és benyitottam az egyik szobába. A magas, kétszárnyú fehér ajtó hangosan nyifcorgott, így ijedtemben éppen csak megpillanthattam a sötét fényiben csillogó bútorokat és a falon a festményeket, gyorsan becsuktam az ajtót.

A kamra felől Rigó sürgető hangját hallottam.

— Gyertek ide! Nézzétek mi van itt!

A kamra tele volt élelemmel. Különösen a befőtt és a lekvár volt sok.

— Ne nyúljatok semmihez! — szóltam rájuk ijedten.

— Honnan tudod, hogy hozzá fogunk nyúlni? — kérdezte Kántor.

— Látom, hogy mit akartok.

— Beszartál? — nézett rám Rigó korholóan. — Van itt mindenből dögivei. Észre se veszik, ha hiányzik egy-két üveg.

— Életemben nem láttam még ilyen spejzt — ámuldozott Kántor.

Rigó a polcról leemelt egy üveg lekvárt. A kezembe akarta adni.

— Nekem nem kell — toltam el.

— Mi az isten? — lepődött meg Rigó, és az üveget továbbadta Kántornak.

— Hova tegyüktaz üres üveget? — kérdezte Kántor.

427