Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - Fábián László: Minden ősszel van búcsú (elbeszélés)
Sztalin-gyertyák sem voltak, csalódtam a frontban időnként messziről vöröses fölfényléseket láttunk, durranások, kelepelések kísérték őket, anyám azt mondta, lőnek tőlünk jobbra, vagy száz méternyire emberi hangok fojtódtak suttogásba, arrafelé füleltem, hátha kihallom közülük Fikszi hangját hiába a faluból olykor kutyaugatás vagy tutulás hallatszott, mintegy a fegyverropogások ellenpontjaként anyám ismét a Hold világos éjszakánt dúdolta, holott ma aztán valóban nem volt holdvilág, Sztalin-gyertyák sem fényesítették kedélyét, bunkerunk állapota és a zsúfoltság pedig egyenesen nyomasztó, lehangoló volt; Lajos bácsi, aki szintén kinn állt a bunker előtt vastag botjára támaszkodva, folyamatosan düny- nyögött, mintha legalábbis követni tudta volna a sötétben és távolban játszódó események menetét, holott körülbelül annyira értette csak, mint mi a dünnyö- gését, aminek java része beleveszett szájába csüngő bajuszába rettenetesen fáztam, a szél csípte a fülemet, fejemet mardosta fejemre képzeltem a prémsapkát (noha itt sem Fikszi, sem Csucsori nem láthatja, az övékén pedig biztosan rajta, ha ők is fönn vannak), puha füleit fülemre hajtottam, állam alatt megkötöttem baklóra, hogy ki tudjam bontani lefekvés előtt, és vidáman faggattam tovább a felém közeledő történelmet, a hűvös tavaszéjszakát, kölyökábrándjaimat, félelmeimet, a titkokat, amikről már akkor némi sejtéseim voltak, de természetükről, lényegükről szinte semmit se tudtam, az Iszte-domb környékén föllőttek egy rakétát, hosszú ideig libegett a levegőben, de ilyen távolságról a legcsekélyebb elképzelésem sem lehetett valóságos fényerejéről, nem hasonlíthattam hát máshoz, mint a hajnalcsillaghoz, és hogy rakéta volt, azt is csak anyámtól tudtam meg — most már tényleg itt vannak anyám szavait nem lehetett félreérteni, mint Lajos bácsi motyogását, megállapítása egyértelmű volt, akár a golyók süvítése hallottuk a golyók süvítését nem ismertük az irányzékot: magunkat is célpontnak képzeltük félelmünk letisztult: immár aljára ülepedett a kíváncsiság — ideje lefeküdnünk nem volt bennem ellenkedés, átláttam anyám szavának értelmét, nem volt kedvem Lajos bácsira hivatkozni, aki semmi jelét nem adta, hogy készülődnék leereszkedni a föld alá, átmeneti biztonságba: az öregedő ember természetes irtózásával húzódozott a bunker túlvilági nyirkosságától, de talán Liza néni sóhajai, nyögései is bosszantották volna; éreztem, hogy cipőm talpa alatt a lépcsőről göröngyök indulnak a mélybe: előbb érkeznek nálam a földre hintett szalmára, talán éppen az én hírnökeim délután, a kiköltözéskor mégiscsak lehúztam a húszfilléreseket a madzagról (anyám valamit össze akart kötni), kitömtem velük a kis piros erszényemet, aztán a zsebembe süllyesztettem: a pénztárca elég nagy volt ahhoz, hogy ne csússzék ki lukas zsebemből; ez volt az egyetlen dolog, amit menteni akartam a házból (csak a malomkövet meg a parazsat nem viszik el), régóta gyűjtögettem a pénzt, reméltem, hogy ősszel a búcsúban majd elköltőm, noha nagyanyám egyáltalán nem bíztatott: 398
