Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Dévényi Iván: Horváth György: Dési Huber István
A művész utóbb „felszabadult a túlzott szerkezetesség rabságából”, azonban „a szerkezet fegyelméből egy jottányit sem áldozott fel... Kubista kísérleteinek e roppant hasznos öröksége végigkísérte életművét” — állapítja meg Horváth Dési Huber — szűk két évtizedet felölelő — működésének a 30-as évek közepén elkezdődött újabb periódusáról. A Guberáló (1934) és társai nem jöhettek volna létre az avant- garde iskolák „tananyagának” elsajátítása nélkül, de e művek hangja, előadása már nem annyira az „izmusok”-hoz kötődik, mint inkább a 30-as években kibontakozó posztnagybányai, valamint a magyar művészetben a század eleje óta fontos áramlatot alkotó, expresszionisztikus alföldi festészethez. (Kár, hogy Horváth György — Mezei Ottóval ellentétben — nem utal Dési Huber piktúrájának posztnagybányaias jegyeire; pedig — például — Berény Róbert Kapirgáló tyúk című képe (1933) és Dési Huber Guberálója (1934) között stiláris rokonság áll fenn, — m-ég akkor is, ha Berény művészete a haladó polgári festészet körébe, Dési Huberé pedig a szocialista szellemű képzőművészet körébe tartozik.) Dési Huber — akit 1929 óta gyakran gyógykezeltek a budakeszi tüdőszanatóriumban — a 30-as évektől kezdve egyre többet betegeskedik. 1936-ban megoperálják, egészségét azonban nem nyeri vissza. Érzi, hogy ereje fogy, s hogy kevés ideje van hátra. Élete utolsó hat-hét évében teljesedik ki művészete: sorra festi chef d’oeuvre- jeit (Stefiké 1937, Szalmakalapos önarckép 1938, Hollókői vörös feszület 1939, József Attila és Illyés Gyula kettős portréja 1941, Munkásasszony 1942, Kék sapkás önarckép 1943, Sakkozók 1943, Szamos-parti görbe fák 1943), amelyek a 30-as évek második fele s a 40-es évek eleje magyar festészetének klasszikus alkotásai. Több tárlata is nyílik: 1938-ban Barcsay Jenővel, 1941-ben Domanovszky Endrével, Gadányi Jenővel és a szobrász Ferenczy Bénivel, 1943-ban többekkel — közöttük Borsos Miklóssal — állít ki. A művész erkölcsi sikere nagy, a polgári kritikusok zöme is (Kárpáti Aurél, Ybl Ervin, Tóth Dénes, Ferdinandy Mihály stb.) megbecsüléssel méltatja munkáit, a vég azonban már közel van. Halála előtt pár héttel öröm éri (talán életének utolsó öröme...): neki ítélik a korszak legjobb művészeit tömörítő Szinyei Merse Pál Társaság tájképdíját. Horváth György — Dési Huber életének állomásait és a mester munkásságának szakaszait felidézve — tisztelettel adózik a tanulmány- és cikkíró Dési Huber Istvánnak is. A kolozsvári Korunkban, a szociáldemokrata Népszavában és a náciellenes Az Ország Útjában közölt Dési Huber-írásokban sűrűn felbukkanó, Lippstől, Worringertől, Riegl-től, Carlyle-tól, Ortega y Gasset-tól s más szerzőktől vett idézetek azt jelzik, hogy a művész nemcsak a marxista esztétikai irodalomban volt tájékozott, de a polgári művészetelméletben is. Ö, aki a munkásság fia és’művésze volt, nagy odaadással igyekezett a múlt művészetének minden valódi értékét átmenteni a szocialista jövőbe. Mednyánszky Lászlóról, Nagy Istvánról, vagy „a művészi eszményeit egész életén át állhatatosan szolgáló” Ferenczy Károlyról a legszebb, legmegértőbb esszéket ez az ezüstművesből lett festő írta. Tímár Árpád túlzás nélkül állapítja meg, hogy Dési Huber művészeti fejtegetéseiből és vitairataiból „egységes koncepció bontakozik ki; olyan koncepció, amelynek alapját marxista tudományos módszer képezi”. Dési Huber István a XX. századi magyar festészet egyik protagonistája volt. Stílusa, eszköztára természetesen változott az idők folyamán, esztétikai elvei is módosultak (árnyaltabbak lettek...), — nem változott azonban a művésznek nemzete és osztálya iránti hűsége, a szocialista világszemlélettel és a szocialista munkás- mozgalommal való összeforrottsága. Dési Huber igaz önarcképet adott magáról, amikor egyik levelét ezekkel az önérzetes szavakkal fejezte be: „Vagyok, aki voltam, és az is maradok ...” Horváth György szeretettel és hozzáértéssel megírt Dési Huber-monográfiája (s nem utolsósorban a kötetben reprodukált festmények és grafikai lapok magas minősége) arról győzi meg az olvasót, hogy a művész — bár korántsem tartozott a sors dédelgetettjei közé — „remek képek során valósította meg megszenvedett és megfontolt programját”, létrehozva művészetének „hatalmas épületét”. DÉVÉNYI IVÁN 381
