Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Hajnal Gáspár: Felfelé (elbeszélés)

'csináltuk ... — kezdtem. — Együtt: magától értetődik. Röpcédulát nem csinálhattál egyedül — szólt jóságosán a százados. — Tudtam, rájössz, hogy itt keményebb fickók is elmondják, amit tudni akarunk tőlük. A világsajtó tele van részvéttel azok iránt, akiket itt kezelésbe vettünk — fejezte be mosolyogva.

És én — én hülye — még a sértett hiúság is átvillant rajtam, amiért nem tartanak kemény fickónak — de közben bíztam, bíztam, kétségbeesetten bíztam a ki nem mondott ígéretükben: én elmondok mindent, ők nem vernek meg — csak ez foglalkoztatott a következő hetekben, amíg Morrazo kihallgatott és a jegyzőkönyveket írta — és most? ... Az egyezséget ők betartották. Nem nyúltak hozzám eddig — még gavallérok is voltak. Húsadagomat a döntő pillanatban felemelték, a serdülők ügyésze jó szót szólt a szüléimről — és most? csodálkozzam el azon, ami bennem van?.. . Hogy örülök annak, hogy megkíméltek, és Manolito meg Juan itt reszketnek valamelyik zárkában?... Így van. Ez az igazság.

Örülök, hogy ők is itt vannak. Nagyon megvetem érte magamat; önmegvetésem akár akkora is lehet, mint a tenger; de Juan és Manolito jelenlétének tudata, mint két biztonságot adó kőszirt, melyekbe belekapaszkodom — és hogy nagy vonaglások után ebbe a tengernyi önmegvetésbe, jól megkapaszkodva bele-bele toccsanok — számít az valamit?

*

A világ engem most már becstelennek fog tartani.

Spekulálhatnék. A kímélet ideje lejárt. Mától kezdve elkészülhetek a legrosz- szabbra. Összevernek engem is. Mint annyian mások, hibbantan, megrokkanva kerülök ki kényszermunkára valamelyik gyapotföldre; akkor pedig elhitethetem Manolitóval és Jüannal, hogy a lebuktató vallomásom előtt nyomorítottak meg, és amit itt láttak, elég ahhoz, hogy ezt elhiggyék; igaz, hogy folyékonyan tettem meg előttük vallomásomat, de attól még lehettem gügye — megrázom magam, furcsa, belülről csiklandó érzés, hogy aljas vagyok, de ennek következményeit nem kell viselnem. Abbahagyom és megpróbálok másra gondolni.

*

Rájöttem, ha nagyon félek valakitől, nem merem gyűlölni. Gyűlöltem a gober- nadort; aztán emberei lefogtak, fenyegettek, és félelmemben majdnem a lábukhoz dörgölőztem. Most néhány napja békén hagynak; most már sokszor megfeledkezem arról, hogy félek; így most, ha eszembe jut megaláztatásom egy-egy részlete, gyűlölettel gondolok hol Morazzóra, hol a keskenyarcú hadnagyra, hol együttesen mindegyikre; néha már bosszúról álmodozom — csakhogy jobb ezt is abbahagyni. Ahogyan félelembe fulladt a gyűlöletem először, ugyanúgy fulladna félelembe másodszor és harmadszor is.

*

Néha mégis ábrándozom. Mondjuk: első este nem árultam volna el, hogy delejes erő birtokában vagyok. Ugyanolyan siralmasan vinnyogtam volna az irgalmukért, mint a valóságban. Aztán váratlanul hipnotizáltam volna őket. A százados és a keskenyarcú hason csúszkáltak volna a lábam előtt.

Vagy végigjátszottam volna a játékot egészen Juan és Manolito lebukásáig.

29