Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Hajnal Gáspár: Felfelé (elbeszélés)

De lett volna egy csodálatos képességem: láthatatlanná tudtam volna válni. És akkor Jüant és Manolitót egyszerűen kivezettem volna az épületből — mert amit megfogok, az is láthatatlanná vált volna! — és az őrületbe eső tisztek nem tudták volna, hová tűnünk nyomtalanul. És van egy egyszerű ábránd, amivel jól tudok elaludni; annyi csupán, hogy Morazzóék körülvesznek; jól tudják, hogy minden ellenállást meg bírnak törni, óriási fölényben érzik magukat; és én nem félek tőlük, mert csinálhatnak bármit, nekem mindegy — hogy miért mindegy, azt nem tudom, mert eltakarja az álom.

Csodálatos lenne úgy állni Morazzóék közt, hogy én volnék fölényben!

*

Elkezdtem reggelenként tornázni. Összehoztam néhány fekvőtámaszt és megpróbáltam lemenni hídba a zárka falánál. Fura próbálkozás, hogy az ember testrészei szokatlan és lehetetlen helyzetbe kerüljenek. Tornatanárunk, Quintana azt mondta mindig, hogy a megmozgatott tagok jobban ellenállnak majd minden bajnak — nyomorúságomban most szívesen elhiszem neki.

Kíváncsi vagyok, megpróbálhatnám-e magam megforgatni ugyanígy belülről? Mondjuk: ellökni, ami boldogít és belemenni abba, ami elrettent . .. Mondjuk, már a következő verésnél csinálni valamit, amit eddig nem mertem volna ... Mondjuk, ez új megszégyenüléssel jár ... De talán ez az út vezet oda: hosszabb próbálgatás után esetleg tudnék úgy állni a tisztek fenyegető gyűrűjében is, hogy mindegy, mit csinálnak velem ... Mert, ha merem halmozni a szégyent és a kínt, végül csakugyan mindegy lesz .. . De hülyeség ... Azért hülyeség, mert akkor így bárki áttornázhatná magát gyávából bátorrá.

Akkor... de ők mindent elpusztíthatnak, ami boldog lehetne bennem! Egy lélek, aminek nem lesz se öröme, se büszkesége — megcsonkított valami — egy csonk, egy tuskó! igaz, az ilyennel irtó nagyokat lehet odavágni — és ez mégis öröm lenne, másképp. Csonk-Cristobal, akit megölni lehet, de nagy fájdalmat okozni neki már nem — és én érzéketlenül, bumm! — odavagdosok nekik — mindegy, hogy én húzom végül a rövidebbet! És szerzek majd hozzá társakat! És megtanulom élvezni az egésznek a célját — az ő pusztulásukat — csak azt kell lassú megpróbáltatással elérni, hogy a magam számára megcsillanó vágyakról ne vegyek tudomást ... Időm van: ráérek próbálgatni, amíg csak élek. Sorsom úgyis kilátástalan, próbálgathatok kockázat nélkül.

30