Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - Hajnal Gáspár: Felfelé (elbeszélés)
szos emberek rajzanak elő, fura látvány volt mindig; ezek azok, akik a sziklaodúkban laknak. Eszembe jutott róluk Juan apjával a jelenet. Az öreg postás kaphatott felülről valamilyen szemrehányást. Mikor hozzájuk mentem, kihallatszott a szobából ordítozása. „Pedro Gomeznek kézbesítsek és miért nem Pedro Gomeznek kézbesítettem, a tíz Pedro Gomez közül annak, amelyik hol ebben, hol abban a lyukban lakik, mint a többi kilenc Pedro Gomez és munkahelye ugyanúgy nincs, mint a többi kilencnek, mert nekem tudnom kell, hogy melyik Pedro Gomez kicsoda és hol van, mert idézéseket, parancsokat, felhívásokat kell neki küldözgetni, por Diós, a szerencsétlen patkánynak, ahelyett, hogy a végtelen nyomort ...” — kopogtam és benyitottam, amire rémült csend lett; Juan anyja ismert fel először a rámbámulók közül: — Cristobal! — kiáltotta — jól van, csak Cristobal az! de megijesztettél — és megkönnyebbülten kezdtek nevetni mindannyian. Ha itt lettek volna az éjszaka és hallanak mindent ... hogy hogyan buktatom le a fiúkat, akit mindenkinél jobban szeretnek ... ezt elképzelve régi bizalmuk máris szomorkás szemrehányásként érint ... áruló voltam lebukásom első percétől kezdve! Akartam áruló lenni. Egyedül bukni külön gyötrelem volt. Elmerülni egy mély kútban, észrevétlenül... Hogy kétségbeejtett, hogy nem merül legalább más is velem! ... Juan, Manolito ... Elviselhetetlen volt, hogy ezt nem együtt hülyéskedjük végig. Hárman, együtt ... Az első perc: a Calle Marianao után az utcai padra csúsztatom a röpcédulát és felhangzik mögöttem az „En nombre de la ley” és karonfog a két nyomozó; és én fejemet állandóan forgattam, a pár perce eltűnt Manolito után ... Ó én — én sóváram vágytam a kérdésükre, hogy kit keresek ... És hogy kérdésükre vonakodva, de megmondhassam, és még Manolito után eredhetnek és behozzák őt is ... Mennyivel könnyebb lett volna ... Aztán a börtönépületig éltetett a kimondhatatlan remény, hogy már korábban is figyeltek bennünket, és Manolitót ugyanúgy elkapták a röpcéduláival, mint engem. Áradt belőlem az aljasság. Aljasabb nem is lehetek már. Jó, hogy Manolito és Juan nem látnak egészen belém — nem tudják, hogy alig nyúltak hozzám és alig fenyegettek — igaz, fenyegettek, mikor behoztak, az első este! ha összekerülünk, ezt elmondhatom nekik! Igen, a százados megkérdezte: — Kikkel csináltad a röpcédulákat? — és én azt válaszoltam: — Senkivel, senor! — Le mertem társaimat tagadni! ... De miért? Hiszen a következő percben kiderült, hogy nincs más bennem, csak gyávaság. Hiszen mikor a százados bólintott és körbemutatott az ablakokra: — Helyes, sötétítsetek be! — és magyarázva hozzám fordult: — Azért sötétítünk be, mert verni fogunk! — már kitört belőlem a bőgés; és mikor néhány tompa ütés puffant csak rajtam, fájdalom nélkül, nem könnyebbültem meg — nem mertem megkönnyebbülni! — gyávaságom, mint görcsös sietséggel becsukódó kapu, kívülre zárta a bizakodást, és nem engedte tudomásul vennem a százados dör- mögését sem; pedig ő halkan azt mondta: Hagyjátok. — És én könnyes arcomat felemelve rimánkodni kezdtem: — Ne tessék, senor ... igazán, én bármit ... csak bántani ne tessék, senor — nyavalygó hangommal kimutattam készségemet, hogy teljesen megalázkodom verés nélkül is. — Majd akkor könyörögj, mikor először locsolunk fel — kiáltott a keskenyarcú hadnagy. Mellen ragadott. És újra elengedtem a fülem mellett, hogy a százados megint csitítja: — Hagyd. — Bohóc-pár volt ő most a hadnaggyal, de akartam beugrani nekik. — Együtt 28
