Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - Száraz György: Az élet vize (Komiko- tragédia)
BEOVULF (zavartan): És az élet vize? CLODIUS: Hamisítványt kaptatok. (Csend.) Na? Nem kell örökké élnetek. (Csend.) Tessék. Most meg fanyalogtok Az ördög se tud a kedvetekre tenni. (Dühösen): Szarjankók! Menjetek az anyátok keserves kínjába! (Az urak kifelé indulnak.) Állj! Még valamit. Azt persze tudjátok, hogy én valóban halhatatlan vagyok. Sajnos. Godiva is. A fiam is az volt. Ezért kellett meghalnia. Igen, igen, vigyázatlan voltam. Neki is hazudni kellett volna. Ügy intézni: ne tudja, hogy halhatatlan. (Mozdulatlan arccal): Mulatságos, nem? Nektek hazudtam, pedig neki kellett volna. Vagy nektek is, neki is? összekuszálom a dolgokat. Hiába, egy kicsit szenilis vagyok. De persze: halhatatlan. Hát igen. Én az vagyok. Ti nem. Én vagyok a föld első igazi istenkirálya. Mulatságos. (Csend.) Szeretném, ha egy kicsit imádnátok. Ennyi kijár a halhatatlanságnak. Boruljatok le. (Csend.) Megtagadjátok egy öreg ember szeszélyét? (Leborulnak.) Jobban. Ennyi minden pünkösdi királynak dukál. (Az urak még jobban meggörnyednek.) Még jobban. (Már szinte fekszenek a tolószék előtt.) Na jó. Mondjatok valamit. LISOLFUS (nyögve): Mit, uram? CLODIUS: Valami szépet. Ne azt, ami eszetekbe jut. Nem akarok haragot. ( Csend.) BEOVULF (alig tud beszélni természet- ellenes helyzetében): Örökkévaló urunk! CLODIUS: Kitűnő. Mondjátok ti is. LISOLFUS (nyögdécselve): Dicsérünk téged ... CLODIUS (kijavítja): Imádunk — így jobb. LISOLFUS (nyögve): Imádunk és dicsérünk téged. CLODIUS (a másik kettőre int a tőrrel): Ti is. KETTEN: Imádunk és dicsérünk téged. (Csend.) BEOVULF: Vedd hálánkat minden kegyességedért ... (A tőr Lisolfusra irányul.) LISOLFUS: Jótéteményeidért. (Clodius Balorra mutat a tőrrel.) BALOR: Irgalmasságodért. CLODIUS (segítve): És köszönjük, hogy feloldottál minket a halhatatlanság béklyóiból. HÁRMAN (együtt): Köszönjük, hogy feloldoztál minket a halhatatlanság béklyóiból. CLODIUS: Te, ki élsz és uralkodói mindörökkön örökké ... HÁRMAN (együtt): Te, ki élsz és uralkodói mindörökkön örökké. CLODIUS: Amen. Vegyétek áldásomat (Megáldja őket a tőr keresztalakú markolatával.) Mehettek. (Az urak feltápászkodnak. Clodius rájuk se néz többé, Rulonhoz fordul): Vigyétek a fiamat a kápolnába. (A három úr mély meghajlás után kifelé indul. Lisolfus megy elöl.) BEOVULF (az ajtóban visszahúzza Ba- lort; halkan): Holnap jöhetsz a háromszáz dukátért. (Kimennek.) CLODIUS (Rulonhoz): Olyan ravatalt készítsetek, mint egy áldozati oltár. RULON: Mint egy áldozati oltár, uram. CLODIUS: Aztán hozd a mágust. (A némák, Rulon intésére felemelik Ector testét. Ünnepélyes, lassú menetben viszik ki. Rulon követi őket.) (Clodius, Godivához): Eredj, utána. Megengedem, hogy elsirasd. GODIVA: Clodius. CLODIUS: Tessék. GODIVA: Félek. CLODIUS: Van okod rá. Mert örökké élsz. (Csend. Clodius elmosolyodik.) Azt hitted, megbocsátok? Bolond. Az csak uralkodói gesztus volt. A közönségnek szólt, nem neked. Amit a király ad, örökre adja. GODIVA (halkan): Nem bánom. Akarom az örökkévalóságot. 338
