Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - Száraz György: Az élet vize (Komiko- tragédia)
LISOLFUS: öngyilkosság. CLODIUS: És? LISOLFUS: Osztozom fájdalmadban. (Clodius késének hegye most Beovulfra irányul.) BEOVULF: öngyilkosság. Fogadd részvétem, uram. (A kés Balor felé szegeződik.) BALOR: Veled érzek, felség. (Riadtan): öngyilkosság! (Csend.) CLODIUS: Jól megnéztétek? (Amazok bólintanak.) Nézzétek még. Nos? (Csend.) Hátába kapta a szúrást. Nem a mellébe. A hátába. Rulon? RULON: A hátába, uram. CLODIUS: Tehát? Mi volt ez? (Mindhármukat összefogó mozdulat a késsel.) HÁRMAN (együtt): Öngyilkosság. CLODIUS (Godivához, kés nélkül): Királynőm? (Godíva hallgat. Clodius, végtelenül kedvesen): Felelj, kicsikém. GODIVA: (hideglelősen): öngyilkosság. CLODIUS: Hát persze, öngyilkosság. De az én kezemmel. Én szúrtam a hátába a kést. (Felmutatja): Ezt. (Csend.) Kötelességem volt. Az apja vagyok. Meg kellett mentenem a bűntől. Tisztán halt meg. Bűntelenül. Mert a bűnt én vettem magamra. (Csend.) Lisolfus, te is apa vagy. Megértesz? LISOLFUS: Bűntény ezúttal nem esett. CLODIUS (Bátorhoz): Mit mond a fiú? BALOR: Nem esett, uram. CLODIUS: Az új törvény alól is van kivétel ? HÁRMAN (együtt): Van, uram. CLODIUS: Akkor mivel különb az új a réginél? Nincs kivétel. (A késsel, a halottra): Ott az áldozat. (Felemeli a kezét, kés nélkül): Ez a kéz szúrta le. De ez a kéz nem a gyilkosé, hanem a gondviselésé. (Godivához): Állj fel, kedvesem. (Godiva feláll.) Ki a bűnös? (Csend.) Mondd ki, szerelmem. GODIVA: Én. CLODIUS: Bizony. (Gyöngéden): Te oltottad belé a bűnt. Miattad hordott tőrt a kebelében. GODIVA (halkan): Szerettem. És kívántam, hogy végezzen veled. CLODIUS; Megadtam a lehetőséget. De nem volt elég erős. GODIVA: Ettől csak rosszabb. CLODIUS: Félek, álmomban megölt volna. Azután pedig már minden más bűn: semmiség. GODIVA: Bűnös vagyok. CLODIUS: Én. Mert idehoztalak. GODIVA: Én. Mert nem én próbálkoztam. Bárcsak szorítottam volna párnát az arcodra. ( Csend.) öless meg. Vagy én öllek meg, amiért halhatatlanná tettél. CLODIUS (nézi): Milyen szép. Nézzétek. Ilyen gyönyörűséget elpusztítani? Nem vagyok szörnyeteg. Rulon? RULON: Nem vagy szörnyeteg, uram. CLODIUS (kedvesen): Szebb vagy, mint bármikor. Megbocsátok. (Helyet mutat a trónon.) (Godiva nem mozdul. Clodius int, Rulon karonfogja és a trónra ülteti. Clodius, a többiekhez): Királyné marad. (Az urak némán meghajlanak.) Szomorú vagyok. És fáradt. Azt hiszem, tévedtem. Az új törvény nem érvényes. Szabadok vagytok. Tegyetek egymással amit akartok. És most mehettek. (Csend.) Na, mi az? LISOLFUS (térdre ereszkedik): Felség, esedezem. Maradjon a törvény. CLODIUS: Nem lehet. Már nem hiszek benne. LISOLFUS (suttog): Félek, uram. CLODIUS (ugyanúgy): Mitől? LISOLFUS (ugyanúgy): Én is apa vagyok. CLODIUS (a tőrrel, Balorra): És ő a fiad. (Csend.) Jól van. Kegyes leszek. A törvényt nem állítom vissza. De feloldalak benneteket a halhatatlanság alól. 337
