Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Hajnal Gáspár: Felfelé (elbeszélés)

Juan józansága . .. Lehetséges — mondta, miközben fogalmaztuk a pontokat —, hogy vannak, akik jobban értenek nálunk a politikához; mondjuk, hogy ötször jobban, tízszer jobban, százszor jobban! De azokat már ráállították valamilyen sínre! Mi tizenötévesek vagyunk, és tegyük fel, hogy tapasztalatlanok; de még nem futunk semmilyen sínen — elfogulatlanok vagyunk! — Ha együtt lehetnék Jüannal itt, a börtönben, ha beszélhetnénk ... Micsoda szökési ötletei volnának! ... Szürke, véres arca mögött most nem lehetett sejteni vidám terveit; mintha óvatosságból lekapcsolta volna és hagyta volna lebegni őket valahol az űrben.

— Mondj el néhányat a pontok közül — parancsolta Morrazo. Sokszor kellett már előtte elmondanom; Juan valószínűleg nem emlékezett olyan pontosan követeléseinkre, mint én.

Elmondtam a gobernador és klikkje eltávolítását, a függetlenséget, a va- gyonszétosztást, a nemzet valódi akaratának kiderítését, az iskolaszabadságot, a szexszuális szabadságot. Mikor a befejezést eldaráltam ,, .. . mi, Juan Dimoni, Manuel Obdulio és Cristobal Tenfonte esküszünk, hogy életünket az előbbi negyvenhat pont megvalósításának szenteljük, hogy szent célunk elérése mindennél — karriernél, mulatságnál, nőügynél és bármi egyébnél — fontosabbként lebeg szemünk előtt; esküszünk, hogy a negyvenhat pontot, összeesküvésünket vagy egymás személyét csak akkor áruljuk el, ha ezt nemzetünk politikai érdeke indokolja ...” Juan kis, szégyenlős, megadó mosollyal beismerően bólintott — olyasmit próbált kifejezni, hogy lehet, hogy ezt írtuk, de tőlünk, éretlen gyerekektől ki várhatna jobbat; de én már tudtam, hogy itt reménytelen dolog utalni arra, hogy gyerekek vagyunk. — Ne röhögj — mondta a százados — fekély vagy a nemzet nemi szervén; ki fogunk onnan operálni! — Elégedetten szusszantva nézett ránk: — Vigyétek őket!

Mikor az őr lefelé vezetett, én kezdtem röhögni magamban. Hogy Juan fekély ... Ha ezt egy tanárunk ordítja nekünk ... Később valamelyikünk hirtelen mindig bedobta volna és megröhögtük volna — a fenyegetést meg még jobban, hogy Manolitót hogyan fogják tökön rúgni — szegény Manolito! ... Szegény kedves, begyulladt, drága, rendes srác! Rájöttem, azért vagyok felhangolva, mert ők annyira begyulladtak; hetek óta először érezhettem azt, hogy még jobban be van gyulladva, mint én; és felhangolt az is, hogy újra látom őket. Zárkám előtt az őr már nagyon türelmetlen volt, gyorsan le kellett vetkőznöm, és ő oltotta le kívülről a villanyt; lefekvés után, a priccsen azután az jutott eszembe, hogy Juan és Manolito meggyűlöltek engem, egyáltalán nem lesznek hajlandók velem ezeken a dolgokon röhögni; nem gondoltam végig, arrébb dobtam magam, félhangosan felkiáltottam: — Áruló vagyok! — és elaludtam, miután néhány könnycseppet sajtoltam elő szememből — talán ugyanúgy gyerek voltomat akartam magamnak bizonygatni, mint előzőleg odafent Juan a tiszteknek.

*

Hamar felébredtem; odakint még sötét volt. Azonnal tudtam pontosan mindenről. ami történt. Megpróbáltam elkanyarodni az eseményektől; keveset álmodtam, annyit legfeljebb, hogy köves, fehér úton barangolok és ott akartam elnyújtani a járkálást, mintha szabadságot és szökést jelentene; a város feletti sziklás hegyekben sok ilyen út van. Lejjebb eső részükön mindenhonnan ko27