Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - Száraz György: Az élet vize (Komiko- tragédia)
CLODIUS: Csodálatos asszony. Ugye, csodálatos? ECTOR: Az. CLODIUS: Furcsa. Nem is régen még azt hittem: hamarosan búcsúznom kell tőle. Fájt, persze. De éreztem, amint lassan felhígul a vérem, elfolyósodnak az agysejtjeim, kihunynak az érzékeim, rozsdásodnak az ízületeim ... Figyeltem, mint settenkedik egyre közelebb a vég. De most halhatatlan vagyok. És ő, Go- diva, a húszéves asszony — kortársam a halhatatlanságban. És ha arra gondolok: előttünk a végtelen idő — boldog vagyok. ECTOR (kínlódva): Apám ... CLODIUS (mintha nem hallaná): Lehet, hogy ez az egész — csak miatta van? ECTOR: Hagyd abba! CLODIUS (csodálkozva): Bántottalak? Bocsáss meg, kisfiam. (Csend.) Szereted őt? ECTOR (összeszedte magát): Tisztelem, amint illő. CLODIUS: Örülök. Ö is kedvel téged. (Csend. Clodius megint sóhajt.) És most már örökké ilyen marad. Forró testű, bársonyos combú, hajló derekú, buja, vad, gyengéd, simuló nőstény .. Amikor a némák beemelnek mellé az ágyba, végighúzom a kezem a bőrén, érzem a tenyerem alatt az élet meleg lüktetését, és csak simogatom, én szegény, szomjas, béna öregember ... És közben pereg a könnyem, és már nem is tudom, őt kívánom-e jobban, vagy a halált... ECTOR (csaknem könyörög): Hallgass. CLODIUS: Igaz. Nem illő erről beszélni. (Csend.) Hisz mégis csak az anyád, ha mostoha is. (Mosolyog): Dehát ennek már nincs jelentősége. Hisz mindhárman halhatatlanok vagyunk. (Kint: Gontran halálsikolya. Ector megborzong. Clodius, halkan): Elvégeztetett. (Nevet.) Érdekes. Godiva épp így sikolt az ágyban, amikor ... (Ector már-már ráveti magát.) Szegény kisfiam. Segítsek? (Csend.) Szeretnéd, ha megöletnélek? (Csend.) Felelj. Szeretnéd? ECTOR: Igen, apám. CLODIUS: Miért? (Ector hallgat.) Nem akarsz bűnbe esni vele? ECTOR: Nem. CLODIUS: Rég bűnben éltek. Amikor rádnéz. Amikor ránézel. A pillantásaitokkal ölelitek egymást. A mozdulatok ritmusával, a hangok muzsikájával. Ö azt mondja: fiam — és harapó csókokra gondol. Te azt mondod: anyám — és a kitáruló combokra gondolsz. Ti már mindenen túl vagytok. Halljam: miért akarsz meghalni? (Ector hallgat.) Mert nélküle kín az élet? ECTOR: Igen. CLODIUS: Fenét. Aki szeret, annak a kín is gyönyörűség. Meghalni, szabad akaratunkból — csak jóllakottan lehet. (Csend.) Gyáva vagy. (Csend.) Vedd elő a tőrt. ECTOR: Sohasem hordtam fegyvert. CLODIUS: Mostanáig. ECTOR: Tévedsz. (Clodius kinyújtja a kezét. Kis szünet után Ector tőrt vesz elő, odanyújtja. Az apja nem veszi el, visszahúzza a kezét.) CLODIUS: Nincs más megoldás. Hadd áldozza magát most az atya a fiúért. Bár valaha fordítva volt. És hadd legyen ez egyszer tökéletes a bűn: gyilkos és áldozat legyen egy személy. (Csend.) Rulontól ne tarts. Ö tudja, mit gondolok. Szolgálni fog, ahogy engem szolgált. (Csend.) Gondolj Godivára. A keblére. Kerek és oly feszes, mintha férfikéz sohase mar- kolászta volna... Mire vársz? Hidd el, a bűnös az igazi áldozat. Logikus folya335
