Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - Száraz György: Az élet vize (Komiko- tragédia)
elhülyülsz, az inaid megereszkednek; aztán így tűnnek el a semmiben a fiaid, az unokáid, egyik nemzedék a másik után... És én csak ülök majd ebben a karosszékben, és nézem ezt a végeérhetetlen vándorlást. Betegen, bénán, halhatatlanságra kárhoztatva. HATTO: Uram, mi megosztjuk veled ezt a sorsot. BALOR: Én egészséges vagyok! (Lisolfus pofonra emeli a markát, Ba- lor visszahátrál.) CLODIUS: Hatto, kedves barátom, neked mindig az volt a bajod, hogy sohasem képviselted kellő szinten az ideológiát, amit képviselsz. HATTO: Nem értem. CLODIUS: Ha nincs halál, nincs szükség a feltámadásra. A te halhatatlanságod a hittagadással lenne egyenlő. BEOVULF: Én világi ember vagyok. Nem kötnek az egyházi dogmák. LISOLFUS: Engem se. Mi megoszthatjuk veled a terhet. CLODIUS: Pallérozatlanok vagytok. Lám, aki nem tanult filozófiát. Bolondok, hisz ti már biztosítottátok magatoknak a halhatatlanságot. LISOLFUS: Hogyhogy? CLODIUS (Balorra): íme, ott a te halhatatlanságod. És ő adja tovább az unokádnak, ahogy te is az apádtól kaptad. Az ember halandó, a nemzetség örök. Épp ezért felmentelek titeket az áldozat terhétől. Hogy nemzetségtek halhatatlan legyen, ajándékul kapjátok tőlem a halandóságot. BEOVULF: És te, uram? CLODIUS: Én a kivétel leszek. A különleges, amely felvillantja a lehetőséget. A megoldás leszek, amely nem old meg semmit. A remény, amely soha be nem teljesedik. A cél, amelyhez nincsenek utak. A szorzat, amelynek nincs se szorzandója, se szorzója. Rulon? RULON: A szorzat leszel, uram, amelynek se szorzandója, se szorzója. (Csend.) CLODIUS: Nehéz lesz nekem. Gondoljátok el. Meghaltok mind, Te is, Hatto. És te is, Beovulf. Meg te is, te is, meg ő is. Valamennyien. A szívetek már rég elrothadt a sírban, a szuvas csontjaitokat is kivetette a temető földje, és én még mindig itt ülök ebben a székben, emlékezem rátok, az arcotokra, őrzöm a mozdulataitokat... És csak én emlékezem rátok, én egyedül, ezen a világon .. BEOVULF (fenyegetően): Játszol velünk? HATTO (ugyanúgy): Vigyázz. CLODIUS (meghatottan): Csak most jöttem rá: szeretlek titeket. (A főurak meghökkennek. Csend. Clodius sóhajt.) Goromba voltam. Bocsássatok meg. (Csend. A főurak gyanakodva nézik) A bab. Attól volt az egész. Hisz akkor már tudtam, hogy halhatatlan leszek. Képzeld csak, jó Beovulf: egy örökkévalóságon át babot enni. Nem nagyon csábító perspektíva. BEOVULF: Talán tehetek valamit. Leállítjuk a marhaexportot. CLODIUS: Hiába, összeszoktunk. Szeretlek titeket. A TÖBBIEK (szinte együtt): Mi is szeretünk, uram. CLODIUS: Jó hallani. Rulon? RULON: Jó hallani, uram. CLODIUS: Igazatok van: túl nagy a teher. A magányt nem lehet tartósan elviselni. Kell valaki, aki megosztja velem az emlékeket. De ki? (Szinte valamennyi főúr egyszerre mozdul.) Lám: csakugyan szerettek. És ti? Godi- va? Ector? Megosztanátok velem a halhatatlanságot? GODIVA: Ne parancsold, uram. ECTOR (halkan): Apám ... Ne... CLODIUS: Cserbenhagynátok? (A főurakra): Nézzétek: ők önzetlenül vállalkoznak. Épp ezért: nem fogadhatom el tőlük az áldozatot. De nektek kötelességeitek vannak! (Csend. Clodius a mágushoz fordul): Még két adagot készítesz, Hermon, aztán örökre elfelejted az élet vízének receptjét. (Hermon meghajlik. Az urak csoportja széthúzódik, kezdik körbefogni Clodiust, kezek a kardmarkolatokon. Clodius, nyugodtan): Bizonyára kitaláltátok, hogy az ital nem véd az erőszakos halál ellen. Létem tehát fokozott védelmet kíván. Meg kell értenetek. Rulon? RULON: Meg kell érteniök, uram. (Kitárja a kétszárnyú ajtót: durva da321
