Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - Hajnal Gáspár: Felfelé (elbeszélés)
nem sokkal azután, hogy lefogtak. Nyilván gyűlöli a vágyálmomat, hiszen a gobernador bukása az övét is jelentené. És ezért figyelmeztetem szüntelenül magam, nem szabad, hogy Morrazo enyhültebb hangja megtévesszen. De ami az enyhültebb hangot illeti ... szóval: erről sem szeretek beszélni. * A nyolcszoros húsadag után későn vittek fel kihallgatásra. Éjfél felé járhatott. Morrazo szobájában várakoznom kellett. A felvezető őr beállított a sarokba. Arcommal csaknem a falat érintve újból éreztem a szoba fertőtlenítő szagát és vele az első itteni éjszaka rémületét; Morrazo végül egy oldalajtón léphetett be, a hangok után ítélve nem egyedül. (Talán segítőtársat hozott? ... mert az igazi kínzás kezdődik?) Megfordulhattam; a másik ember kecskeszakállas, őszülő férfi volt. — Cristobal — szólt Morrazo —, a senor a serdülők bűnpereinek ügyésze. Hivatalból meglátogatta szüléidét, ök jól vannak és örülnek, hogy egészséges vagy. Az ügyészre bámultam, aki bólintot. — Igen, apád ... és anyád is — mondta olyan visszaemlékező mosollyal, mint aki megismerte és meg is szerette őket — jól vannak. — És — hebegtem (furcsa, szinte mesébeillő volt — ezek barátkoznak a szüleimmel? és én beszélgethetek itt, róluk? ... Mi történt?) — és nem nyugtalankodnak anyámék ... nagyon? — Dehogy — válaszolták egyszerre. — Mindenbe belenyugodtak! És most gyere — fogta meg a karomat Morrazo. Most is az oldalajtón át mentünk, egy nagyobb terembe, melynek egyetlen, erős fénysugarában néma csoport állt. Juan Dimonit alig ismertem fel köztük. Felül csak hálóing volt rajta. Arca elváltozott, amint a gúnyosan rávigyorgó öt-hat tisztre hökkenten visszabámult. Morrazo odavezetett egészen közel hozzá és szembefordított vele. — Cristobal — mondta — világosítsd fel a barátodat. Mondd meg, hogy érdemes-e itt, nálunk hazudni? — Nem — mondtam. Juan bőgni kezdett. Szemem sarkából láttam a vigyorgókat: ott volt a százados, a keskenyarcú hadnagy, a feketelégiós és a többiek, akik engem első este ... de most talán énhozzám nem nyúlnak... — Sajnálom — mondtam megremegő hangon. — Sajnálja, de nem érdemes hazudni — szólt Morrazo. — Gyerünk! A szomszéd terembe vezettek, ahol Manolito Obdulio állt. Rajta is csak hállóing volt a nadrágon kívül, a lábán házipapucs; őt is most húzták ki otthoni ágyából, mint Jüant. A körülálló emberek közül nem ismertem senkit, a feketelégiós kivételével, aki egy másik ajtón jöhetett át ide, vigyorogni; Manolito megrökönyödve, de ártatlanul tágrameresztett szemmel nézte őket. — Cristobal — tette fel újból Morrazo a kérdést — érdemes-e hazudni? — Nem, senor — mondtam. — Együtt csináltátok a gobernador ellen lázító röpcédulákat? — Igen. — Ketten akartátok szétszórni a városban? — Igen, senor. 25
