Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Simai Mihály: Az égre pingált kiscsikó
nem mitizál, inkább a dolgokat önmagukra csupaszítja. „Nem szabad arra gondolnom, hogy köze van e látványnak bármi máshoz, mint önmaga” — írja egy helyütt. Nem gyárt mítoszokat, inkább pontos elemzéseket akar adni a tényekről és a belső folyamatokról, a gondolatok moccanásait is érzékeltetve. Olyan közel hozza az egyes részleteket, hogy ebben a nagyításban hihetetlen gazdagság tárul fel, még a szokványos látványban is. > A regény gazdag szövedékéből csak egy szálat, igen keveset sikerült itt felfejteni. Alapos elemzést igényelne a regény időszemlélete, s rendkívül kifejező költői képekben tobzódó, és végtelenül szűkszavú, szikár leírásokban is bővelkedő nyelve. De talán ennyiből is kitetszik, újabb prózairodalmunk egyik legjelentősebb vállalkozása Oláh János regénye, és — nyugodtan állíthatom — a legigényesebb kísérlet a „háborús évjáratú”, a mai harmincas nemzedék teljességére törő önportréjának megrajzolására. Az olvasó — akár a kritikus is —, aki csak a külső történést — vagy leegyszerűsített „társadalmi” mondanivalót, az „eszmei” vezérfonalat — keresi benne, kézbe se vegye. Ez is benne van, de nem adja könnyen magát. Nem könnyű olvasmány, az olvasónak szellemileg fel kell készülnie a befogadásra, egyrészt figyelemösszpontosítással, másrészt a regényről alkotott közkeletű műfaji sablonok kiiktatásával. Megéri. ANGYAL JÁNOS Simái Mihály: Az égre-pingált kiscsikó A háromkötetes szegedi költő egyetlen gyermekirodalmi folyóiratunk, a Kincskereső szerkesztője. Hivatala és hivatása a gyermeki műfajok felelős felügyelete. Első gyermekverskötete természetesen nem a gyermekirodalom szervezőjének becsületbeli adóssága. Nem a külső helyzeti energia terméke, hanem a szerves költői fejlődésé. A huszonegy vers közül tizennyolc mesehangulatú, mesei hangvételű. Hat állatfigurás (Cinkehívogató, Az égre- pingált kiscsikó, Maci-altató, Bölömbika, Kelepelő, Toronydaru). Négy növé- nyes (Kis metszőkés, nagy olló, Csengettyűk, Virágóra, Mák-katonák). Tün- déres, manós, királyos is akad (Három manó, Mazsolakirály, Mesebeszéd, A tél tündére). Négy egyéb mesés (Tavaszi dúdoló, Szekerező, Pacni-mese, Zivatar a hivatalom). Ahány mesésítő eljárás, annyiféle vers, talán csak két „madaras” vonható össze (Bölömbika, Kelepelő). Mindkettő antropomorfizáló, a természetrajz pedig valóságos (nem képtelen). Viszont különbség van a monológszerű és az „auktoriális” előadás között. A Maci-altató mesehelyzete: a kislány mézízű altatója a két játékmacinak. A nagyon is valóságos élethelyzet, a macialtatás tehát játékfunkcióban villantja föl a mesét. A Toronydaru egészen vaskos-józan történet: a toronydaru égretörő házakat épít, s így maga is beáll a délnek húzó darucsapatba. Egy szójáték elég, hogy megteremtse az áttűnést daruk és dar- vak, mese és valóság között, s az egész varázslat lényege, hogy a daru-motívum a két valóságot „átemeli” egy közös közegbe. Így folytathatnánk tizennyolcig a mérsékelten mesésítő variációkat. A mese mindig könnyen leálcázható, s marad a tapintható valóság. A mesésítés ebben a gyermekpoézisben sohasem idealizál, csupán kiemel, élesre állítja a képet. Fénybe vonja az arra érdemeset. Ami annyit is jelent, hogy árnyba vonja az árnyba vonandót. A kötet talán legsugarasabb s művészileg is meggyőző fényerejű verse a Virágóra. Megtalálja azt a kedves „virágnyelvet”, . amely képes objektiválni a szeretet gyermeki érzését. Ellenpélda a szatirikus Pacni-mese. Ez a telhetetlen gömböccé dagadt tintapacni minden fenyegető dölyf és pöffetegség jelképeként semmisül meg előttünk. Csak feltételesen és fenntartással nevezhető mesésítő megoldásnak a Zivatar a hivatalom. Egyszerűen megszemélyesítő természetversről van szó. A nagyfelületű hangzásjátékban tetten érjük a versmagot, a szinte aforizmatikus 287