Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - SZEMLE - Borbély Sándor: Pillanatfelvétel Rózsa Endréről

másoknál, például a „sohanapjai zárszámadás” mintegy apokaliptikus kavargásában (öregek táncolnak).

Egyúttal azonban éles kifejezője lett annak az általános kiegyensúlyozatlanságnak, fenyegetettség-érzetnek, konkrétabban hely- és funkcióhiánynak is, ami jellemző észlelése volt a hatvanas évek második felében íróságra készülőknek. Elsősorban a lecsonkoltnak vélt perspektívák tudata csüggesztette Rózsa Endrét is (lásd többek között a Megöregedni azt kell itt sorait). A kilátásta- lanság félelme nyomasztotta: „évelő gazzal habzik elénk az idő” — írta sötéten (Jöttem az úton). A teljes önmegvalósítás lehetetlenségét gyanítja: „Elhagyom könnyen, ami voltam, / s nem lehetek, aki lennék”. Félelem meg csönd vágja mellbe, cselekvés terét hiszi korlátozottnak, szociológiai értelemben a társadalmi beilleszkedés nehézségeit alkalomadtán túl is kompenzálja. Az előbbiek folytatásaként bizony nem kevés reménytelenséggel és szemrehányással fejezi be versét alig huszonöt évesen: „De akit úszni sosem hagytak, nem fúl-e már a parton bele", s itt fordít egyet az ismert szóláson, „abba, hogy tudja: vízbe dobják majd, / s nincs többje rá, csak egy élete?!” (Huszonötödik évem elé).

Pályakezdő költeményeiben többnyire valaminő kamaszos hangulat-labilitás fenyeget, s az egyébként kitűnően felépített, szigorú önkontrollal megszerkesztett első kötetén végig ez a sajátlagos belső bizonytalanság vibrál. Talán nemzedékének egyik sokat használt, közös „jeligéjének”, a Déva várának általa is felmagasztosított szimbóluma jellemzi ezt legérzékletesebben. A feszültséget légióként az optimizmus és a pesszimizmus állandó párharca indukálja. Gyakorlatilag: a küzdelemről való lemondás és ugyanakkor a győzni akarás egymást kizáró kettőssége ez akár egyetlen vers kedélyváltozásában is (többek között Világvárosi ősz). Az egyfajta passzív rezisztencia szándéka és a „teljes gyógyulást” igénye folytonos belső tusakodást jelent nála. Végül a gondok, bajok, rosszérzések zömét dühödten többször egyetemessé misztifikálja, s gyakran úrrá lettek rajta is a divatos kényszerképzetek, védtelenség-érzetek, az erősen

szkepticista, avagy agnosztikus megfontolások: „Visszafelé is, / előre is / beláthatatlan a világ” (Rézkarc).

A költészet úgynevezett vigasztaló derűje jobbára, nyilván tudatosan is, hiányzik lírai darabjaiból. Sajátszerűvé válik ily módon poézisének temperatúrája: egyszerre érez meleget, és didereg is tőle az ember. Fokozta ezt a kettős érzést korábban, hogy költői „erőnléte” sem volt még eléggé kiegyensúlyozott. Nagyon sok szép-remek kép, verselem ugyan már indulásánál is sajátja, de alkalmanként retorikusnak is hatott, néha viszont a meghökkentés esztétikai eszközeit kultiválta fölöslegesen. Ez azonban nem a lírai hangulataira esett groteszk árnyékokra vonatkozik, sem a „yehuk országában” levő abszurdoid elemekre (Fabula), sem pedig a másutt fellelhető szatirizáló, vagy elidegenítő hatású betoldásokra. Sőt: Rózsa Endre nagyon is jól, pontosan, megfontoltan használja ezeket a megoldásokat, a felfokozott indulati ellentmondás, a hangulati és logikai összeférhetetlenség, feszültség hatásaira inven- ciózusan épít (csak kiragadottan két példa a Jöhet még idő és a Legenda).

Többnyire sötétes, borongós világképében évek múlva is üde színfoltokat jelentenek humoros, gúnyolódó hajlandóságai, tréfás dalai, „opportunista” és „metafizikus” szonettjei. Ezekben a játékos, gördülékenyen, rendben és szellemesen egymás mellé rakott verssorokban éppen a dialektikusán csavarodó alkotói észjárás diadalmaskodik. A valóság visszás jelenségei, „az összefüggés nélküli világ / összefüggései” vezetik per- szifláló felismerésekre és átértékelésekre is (Dicső korszak):

„úgy élünk itt akár egy nagy család mondják de únom e falvédő-etikát ki etet tavalyi kanálcsörgést velem

ki-ki a maga konzervdobozába külön-kis-idejébe időtlenül bezárva s majd orrát fogva ás él a történelem”

Másutt „Fonák szabadsággal”, elegánsan kezeli a szatirizálás „kromatikus skálájának” lehetőségeit (Dodekafon litánia). Így példának okáért a tonalitás felbontásáig eljutott Schönberg emléké281