Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Rekedt dúdolás közösségkeresőben (Ladányi Mihály költészetéről)

Keresem országrészemet, a haza tízmilliomod része enyém, keresem hát jogszerinti jussomat.

De kulcsra zárt ajtók mögül pislognak rám a városok, s bekerített hegyek között pénzért riszál az alkonyat.

A Föld! Föld! az új konzekvenciákat próbálja érvényesíteni. A jellegzetes Szociográfia című ciklus a helyzetelemzés mai igényével akarja „tetten érni” a tényeket. Ez a kötet legátfogóbb, mintegy társadalmi „látleletet” adó verse. Az érdekes az, hogy a régi és új felismerések összefonódva, kart-karba öltve jelentkeznek. A „bronzba öntött eszmények”, amelyek az EMBERHEZ MÉLTÖ ÉLETET hirdették, már csak a közterek díszei, koszorúzási helyek, nem többek. De a TÁRSADALOM DINAMIZMUSA, a közgazdasági formulák által szabályozott gazdasági élet „kárpótol” bennünket. A Sors-fugában a beletörődés és a berzenkedés játszik egymásba:

... Furcsa megszokni, hogy a jövőről ezentúl közgazdászok beszélnek,

Ismerős düh ez, és nem is mindig jogosulatlan. Mintha Váci Mihály sorait hallanánk visszacsengeni: „Valami nincs sehol”. Az „igazi lelkesedés” gúnyos találata azt az érzelmi manipulációt, őszintétetlenséget veszi célba, amely ennek a hiánynak a kivallásával marad adósunk. Ám súlyosabb és kellemetlenebb felismerések is előderengenek ennek a prosperitásnak a titkait vallatva:

De kik azok, akik ott őgyelegnek e házak alján? Akikre a jövő beígért zsíroskenyere süt csak. hát kik azok?

Ugyanakkor figyelemre méltó fordulat is bontakozik Ladányi legújabb költői periódusában. Eddig főként a Történelem be nem teljesülését kérte számon, a nagy eszmények meg nem valósulását siratta el, most viszont a hétköznapiság mércéjét fordítja a Történelem nagyvonalúsága ellen.

De mennyivel reálisabb (és költőibb), mikor így intonálja a verset:

HÉTKÖZNAPISÁG KONTRA TÖRTÉNELEM

Ladányi közösségkereső ösztöne, morális érzékenysége és a formális szervezetek bürokratizmusa, ridegsége közt feloldhatatlan ellentmondás feszül. Ne feledjük — az igazi költő nem mondhat le arról, hogy megbízóival lélekben és valóságosan is találkozzék. Kitartásához ez adhat erőt, szavainak, szólalásának értelmét ez biztosítja. Ám a költő egyre kiábrándultabban tekint szét, egyre kevésbé hisz abban, hogy a „befogadás” és „elfogadás” élményét egyszerre kapja meg. Mintha igény és valóság, a történelemkönyvből és klasszikusokból vett osztályfogalom és a társadalom perifériája közt ingázna.

De mindig éreztem bizony,: különb vagyok, mint sok derék, aki e Jcocsisok nyakán henyél nagyképűen.

Bár én is fröccsüket iszom: nem egyformán vagyunk herék, nem bizony, >azt hiszem!

(Itt Miska a nevem)

275