Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Rekedt dúdolás közösségkeresőben (Ladányi Mihály költészetéről)
Simon Zoltán is észreveszi ezt. (Változó világ, változó irodalom Bp. 1976.) Így ír: „De mit keres Ladányi? Mindenek előtt közösséget, azaz olyan közeget, amely befogadja a költő gondolatait.. A kissé irodalmiasra sikerült (egyébként érvényes) fogalmazás átugrik egy fázist, jelentéktelenné degradál egy fontos mozzanatot: tudniillik azt, hogy a költő nem csak gondolataival, egész valójával tartozni, kötődni akar valakikhez. S nem is csupán amiatt, mert „közéleti és politikus lény”, hanem mert: ember. A visszhangtalanság keserűsége, a biztatásra, megerősítésre váró türelmetlenség panasza tör fel Ladányiból, amikor új kötetében ilyen sorokra akadunk: De én flrra törekszem, hogy megérts te is, aki azt sem tudod már, mi a különbség forradalom és ellenforradalom közt. Látod, beledöglöm abba, hogy megérts, mindent a szádba rágok, akárha fogatlan csecsemőnek ... (Szociográfia) Ez a kétségbeesett magyarázkodás figyelemreméltó önkritikái elemeket is tartalmaz. Történetesen azt, ha a mindennapi élet oly szívósan ellenáll a költő által megvalósulni gondolt (elvont) eszményeknek, akkor nem csak a valóságban rejlik a hiba. Jellemző, milyen megkülönböztető jegyet hordoz az a bizonyos „te”, akit a költő megszólít: aki azt sem tudod már mi (a különbség forradalom és ellenforradalom közt. Kétséges, hogy a szájbarágóst itt kell-e kezdeni? Az osztályharc kategóriáinak leckefelmondása nem hinném, hogy jelen körülményeink közt hozzájárulna a munkásöntudat növeléséhez, bárkit is bármire indítana. Költői ösztöne, a korábban említett kötődés azonban most is megóvja attól, hogy kitérjen a valódi felelősség elől, helyesebb irányba vonzza, amikor ihlető felhajtóerőt, vállalható „szociális keresztet” keres tájainkon. Éppen a hétköznapiság értékként való bemutatása, életszeretettől áthatott, megértéssel figyelt ábrázolása új kötetének legértékesebb vonulatát jelzi. A mindennapok gondjaival élők közt elkeveredő sors „futamai”, elégikus, rezignált hangulatai más perspektívából tekintenek a Történelem tektonikus erőinek mérkőzésére. Ebben a vad küzdelemben az egyén boldogulása vész el, az emberiségben az ember. Ebből a megrendültségből született új kötetének egyik legszebb darabja, a címadó vers, a Föld! Föld! Nem ítélik mindig (űrhajóra, hát így, a porig lehajolva nézem a földet: hirkacsorda tapos éppen a hangyabolyra ... Lám, milyen egyszerű, tiszta szavakkal tud beszélni Ladányi a földi méretekről, milyen áhítattal, szinte csodálattal. S milyen nagyszerű ellentétes képsorokkal villantja fel, hogy a magasba törő emberi vágyak szemszögéből mint törpülnek el a mindennapi apró tragédiák. Pedig a megélőknek ez a sorsuk beteljesülése. A Szerelmi történet is ennek a hétköznapiságnak adózik elismeréssel; idilltől mentesen, de érzelmi276
