Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - Kovács Lajos: Színes fotó egy tízéves találkozóról
kedj. Jó festőből kevesebbet láttam mostanában. —Te mikor lettél esztéta? — Attila elnevette magát. — Amíg népműveltem, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Kiugrottál? — kérdezte Karcsi. — Ki. — Ez a nóta körbejár... Frédi rekedten is túlharsogta a társaságot, erőszakosan a nyakukba varrta magát, éppen Csillát kényszerítette egy szép dalocskára. Kiskút, kerekeskút... — Összejöttek piálni. Tíz évig eszükbe se jutottak egymásnak, most meg énekeljünk — háborgott Attila. — Mi sem találkoztunk sokszor — mélázott el a múlton Kartei. — Hülye dolog, nem? — mutatott Frédi ékre a kiugrott népművelő. — Tíz év után semmi mondanivalónk egymásnak. — Túl sötéten látod. — Ne hidd. Csak ezt a mait másképpen is el tudnám képzelni. De biztosan ez is csak konvenció. — Hallgattak. Kövecses nem akart nekibúsulni. — Miért hagytad abba? — Elég szerencsétlen kérdés volt, Attila küszködni kezdett vele. Odébb tolta a poharat, zavartan elnevette magát. — Te kérdezed először — tért ki a válasz elől. Nem tudom pontosan, pedig hogy készültem rá! — Számonkéréstől tartottál? — Valahogy így... Hülyeség, ugye? — Karcsi belebámult a sötétségbe. Hülyeség? Hiszen ő is kérdéseket várt. A kényes részletekre fel is készült, mint Attila. Róla senki ne hihesse, hogy valamin megfeneklett. — Nem voltam elégedett magammal. Az energia és az eredmény aránytalansága, igen, ez lehetett az oka. — A népművelő a gyufásdobozt pöckölgette. — Ezt komolyan hiszed? — kérdezte Karcsi. — Frászt, de jól hangzik. — Akkor gyere vissza. Ha nem akarsz népművelni, taníts! Van egy szakod. —Jó ezt hallani. Már én is gondoltam rá' Akácos út. . . — búslakodtak bele az éjszakába néhányan. Attilát zavarta a hangulat. Csak sokára szólalt meg. — Láttál mostanában valami jó filmet? Hazait... — Mindig együtt nézték meg a filmeket, nagyokat veszekedtek. Már megint csak nosztalgia, gondolta Karcsi. — Mutass egy filmet, ami nem regisztrál, de elébe is megy a problémáknak. Nem olyan jó még minden, a fene egye meg... — Látod, édesanyám, mért szültél a... — így kell ezt: nóta, népdal. Lesz belőle még operett is. Vagy sláger. Karcsi benne volt a csapdában. — Megvan még az albérleti szoba az újaknak? — Jó hecc volt: Szűz Mária és Gevara! — Csillogott a bor a szemükben. — Az még forradalom volt! — Attila keze ökölbe szorult. — Örülök, hogy te emlékszel. De félre a romantikával! — Frédi összekapaszkodott Semével, ugrottak, dobbantottak, ők voltak a legkülönbek Hajdú- meg Biharban. Felrúgtak egy sörösüveget, kalászlével mossuk fel a követ, hőzöngték. — Magamnak azért még adok néhány évet — vidámodott neki Attila. — Nézz rájuk — bökött a táncosok felé —, mellettük még mindig forradalmár vagyok. Te azért szerencsésebb vagy. Csinálsz egy képet, megnézik, lemérheted, értik-e a jeleidet, tudsz rájuk hatni. Gyerekek közt biztosan más. — Szeretek köztük — bólintott Karcsi. — Ezért is maradok mindenképpen. De azért több kellene. Utálom, ha szeretnek. Azt szeressék, ami jó, és a falaikról hajigálják le végre a giccseket. Nippek és szavasok. Még mindig ezek. — Eleinte tízen se jöttek a műsoraimra. És milyen lassan szaporodtunk. Velem is türelmetlenkedtek az ilyen Semerédi félék. Én is elvesztettem a fejemet. — Száz forintnak ötven a fele ... Frédi már feléjük mutogatott, mindjárt ti következtek. — Mit tudnánk felmutatni, Karcsi, ha most nem három perces lenne a számvetés? Ha tényleg komolyan kellene... Tudod, mit mondott nekem az előbb Ancika? Szívesebben jár falura, ott nem kell annyit csillogni. Érted, mit jelent ez? Ancikám mindent feladott. Tizenhárom végből van az én gatyám; — Erről Gyurira ismertek. — Ennek legalább megmaradt az ócska humora. — Attila körülnézett. — Jó 19
