Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - Kovács Lajos: Színes fotó egy tízéves találkozóról

lesz, ha beszállunk. Nem válik előnyünkre ez a sok lelkizés. Elég az állapotból, jöhet a megoldás. Nem igaz? — és kacsintott. — Van hely az iskolátokban? — Majd körülnézek.

Attila úgy döntött, valami csöndes népdallal bontránkoztatja meg a hangos- kodókat. Frédin azonban nem lehetett kifogni. Hej, halászok, halááá... — és csak úgy rezonált a cifrázás — .. .szók, mit fogott a hálótok? Mire a végére értek, Kövecsesnek is eszébe jutott egy régi hazai dal. Alma a fa alatt. Tóni bácsit a Maros menti fenyves erdők aljába ragadta az emlékezés, egy hang cigánynótákat követelt, valaki hamisan belekapott a János legyenbe de magas hangot fogott, ordenáré kocsmai hangulat terjengett a nyárestében. A pincérek szerettek volna hazamenni, de senki sem figyelt rájuk.

— Majd szervezünk valami jó kis külföldi utat a srácoknak, vagy operába visszük őket. Csakazértis! — veselkedett neki Attila. — Képzeld, féláron kétszázból húsz embert nem tudtam beszervezni — csapkodta a térdét és röhögött.

— A srácaikat megfertőzöm! — kiabálta hevesen. Csak lassan csillapodott le.

— Miért nem szerveztétek ezt meg öt éve is, kispofáim? — recsegte Frédi.

— Sose éreztem még közietek ilyen jól magam! — Gyuri vakkantva nevette a bakugrásokat, Tóni bácsi bőre is fényesedni kezdett, a fiúk ledobálták a zakót, csárdásozni akart bennük a magyaros öntudat. Anci a kör közepén rikoltozott, Csilláék egyre kényelmetlenebbül feszengtek, menni készültek.

— A kihúzók! — mutogatott rájuk Semerédi, aki éppen most ázott el, csámpásan botladozott Frédi oldalán.

— Kikkel tartsunk? — mérte végig gúnyosan a társaságot Attila. — Én Csilláékkal megyek — határozta el magát. — Ezeknek talán van valami mondanivalójuk számomra. — Kiitta a borát. — Ha ráérsz, ugorj be hozzánk. Tudod a címet.

Ügy szivárogtak ki, mintha bűnt követtek volna el. Karcsi látta, amint az úton lefelé némán baktattak egymás mellett. — Jó magyar emberek összetartanak — lihegte Semerédi és Gyuriba kapaszkodva elindultak a WC. felé. — A vágy villamosa — pukkedliztek a kis sárga épület előtt, kirobbant belőlük a röhögés, sose nő be a fejük lágya, mondta Tóni bácsi. Hej dináré, dináré ... A pincének végre befejezték a rámolást. Az öreg tanár hirtelen csendet parancsolt: — Ezennel meghívom a társaság jókedvű töredékét szerény szőlőhegyi présházamba! — Tapsvihar tört ki, a pincérek pedig fellélegeztek. Karcsi ballagott velük fölfelé. — Ismeritek azt a viccet?... — Lasan lemaradt tőlük, Kati úgy jött vissza érte. Azt hitte, rosszul érzi magát a férje. — Üljünk le inkább? — kérdezte. — Jó ötlet. — Bámulták a várost. A neonfüzérekből megpróbálták felismerni régi sétáló utcáikat. A hegyen Frédiék rekedt nótájára valaki rácsukta az ajtót.

20